A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-30 / 26. szám
Simkó Győztesek vagyunk Szeretem hallgatni éjjel, ha lepihent minden ás elül a lárma, mikor a gondolat árnyékba öltözve nesztelen elszabadul, s jönnek a lemondó hangulatok, csodatehenek csöngettyűs járma, szeretem olyankor hallgatni a szelet, ahogyan üvölt vadul. Szeretem nézni a fekete ködöt és tűnődni távolba révedt szemmel, ha nincsen már horizont, nincsenek testek és körvonalak', amikor jegenye, kútágas, nap, felhő, küszöbünk, mind semmivé lett, szeretem látni a múltat és tudni, hogy valaha kívántalak. Szeretem tüdőre szívni az október hűs-rideg harmóniáját, ballagni szótlan az imbolygó fények és halk utcák álma között, vinni a szív konok zörejét, amelyen eszmények omlása fáj át, szeretem érezni, ahogy az Ember az Emberrel megütközött. Mert féltve őrizzük magunkban azt, ami jő. (Ami erény volt benned, csodáltam öröktől, csodálom ma is és csodálni fogom mindig.) Szeretem hinni, hogy győztesek vagyunk; és... Nem, nem kell majd megüzenned, ha elszállt szavaim lelkedet egy éjjel remegve megérintik. Tibor Patony Virágok, gyönyörök, festékek, dallamok, ízek és dús aromák, akácok lombja közt lebegő alkonyat, estpárás, drága ékszer, rikoltó vadmadár, suhanó felhő és csöndesen szunnyadó mák, goromba szelek, meg iromba köd, amely világhódítva vész el, aranyszín álmaink, fekete sarak és tündöklő téli rónák... Dolgozók — emberek, asszonyok, állatok — megvan a helye mindnek: ereszek alján a fecskék, a réteken kérődző marhacsorda, zümmögő méhek a méhesben s pihenő, bozontos, nagy szelindek, siető libák meg lovak meg gyerekek meg arrébb, aki hordta őket, a gólya; s a .besenyő leányok istenhozzádot intnek. Te leszel a bakóm Csillag, robog a gyors, fenyvesek, sípszó, várrom, éveink összeadjuk, én-te, élet, halál! Zúgva robog a gyors, nem leszek, ó úgy várom, nem leszek, és úgy várom; miattad nincs halál. Fenyvesek, viharázott, széltépte éjeink, ' éjeink összeadjuk, én-te, vígan, fakón. Nem leszek — vihar, ázott szél, léptek éje int — azt hiszem, nem leszek, és te leszel a bakóm. Sípszó, robog a gyors, robogunk négyen együtt, én-te-élet-halál. Fenyvesek, zúgó katlan, vihar, zúgó katlan; látod éveink petyhüdt arcán a várromot? Ű, majd az eszembe jutsz, éveink összeadjuk... Nem, nem igaz! Hazudsz! Csillag, áléit idő, miért vagy mozdulatlan? Éveink egyre fogynak A tájon át csöpp pók szállz és üget a kalmár'ősz és drága fésűket árul, hogy hajunkból, mely szertebomlott, kifésüljük a szirmokat, s a homlok lerázva mind a dús kösöntyűket utoljára mutat minket nagyoknak. (A verseim megértetlen gagyognak.) S itthagyjuk egymást, mint üres bazárt, melyet az Idő lakatja lezárt. Csillag, ne mondd, hogy kegyetlen vagyok, vak, hogy a szívem száraz, dalom süket; a csillagok megértetlen ragyognak, bárhogy is kutatjuk érzésüket. De hiába, a verseim dadognak, s az éveink, éveink egyre fogynak.., 11 versei
