A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-19 / 20. szám
JURÁN VIDOR: Itt vannak Az elmúlt zordon tél hagyatéka még mindig itt lappang a girbegörbe házsorok között. Didergős hangulata hosszú hetek folyamán befúródott a falak köveibe és a kövek között lakók lelkületébe. Az emberek csupa megszokásból nem válnak el télikabátjaiktól és a beköszöntött tavaszt is a megszokott kétkedéssel nézik. Semmit sem lehet biztosan tudni, hátha a verőfény csak egy nagy ígéret, csalóka játék, és egy szép napon ismét havas világra, fehér reggelre ébredünk. Mert ez idén hosszú időn át megmulatta foga fehérét és mit lehessen tudni: hátha a fehér zsarnok valamelyik hajnalon ismét visszaruccan arra a tájra, ahol oly sokáig zavartalanul uralkodott. A legtöbben nem merik elhinni, hogy véglegesen eltávozott és fiatal utódja evv áj élet fakadásának Ígéretével már itt van. Pedig a tavasz itt van és itt is maradi Az égről eltűnt a hamuszürke függöny, amely hónapokon át sűrűn ontotta a felhők fagyott, fehér könnyeit. Most csipkézett szélű, hol fehéren csillogó, hol barnába boruló bárányfelhők fodrai tarkítják a kék eget. A csintalan napsugarak fénycsóvái új színekkel, új színfoltokkal bearanyoznak mindent, ahol eddig nyomasztó szürke tónusok egyszínű komorsága hirdette a dermedést és elmúlást. A levegő is tele van új illatokkal, és a garabonciás diák, a déli felsz'él, ismeretlen pajzán nótákat dúdolgat, ha az elmúlt, a meghalt világ avarját megzörgeti. Aki ezeket mind meglátja, megnézi, elhiszi, hogy a várt tavasz itt van körülöttünk és egy új világ hajnalhasadását hirdeti. » Az ember a megszokás rabja, t Az egyik sétáira elviszi botját, megmegmarkolja, a levegőbe lendíti, hóna alá vágja, olykor nagyot suhint egy láthatatlan ismeretlen felé, de a botnak, elmaradása megzavarja, megtöri járásának simaságát. A másik megszokott pipaszárat markol, kezével alátámasztja, rajta jelentéktelenségek miatt elpepecsel, nélküle pipája elveszti eredeti zamatosságát. Kinek ez, kinek amaz a társa, a kísérője. Magam sem tudom, miként történt, a fogasról lekerült a hónapokon át unatkozó puska, a váltamra lendült és e régi meghitt barát most elkísér a dűlő útján. Hogy megkönnyebültem egyszerre, mikor a házak és kövek fázós légköréből kiszabadultam! Egy eljövendő alkotás meleg hangulata megcirógat, megölel. A barna rögökön elömlik a verőfény arany zománca, a levegőben pajzán fénycsóvák összeölelkezve a tavasz örömének víg táncát lejtik. Fölöttük a mezők szürke dalosa, a pacsirta, köröket rajzol röptében az égre és repeső szívének halk visszhangjaként fakadó szerelmének, egy épülő tűzhelynek jövendő boldogságát hirdeti. Minden felől rég hallott nótaszó köszönt. A sárgamellényes sármány a kökénybokron csicseregve hirdeti, hogy elmúlt a zúzmara, a dermedés, szürke párja ezalatt valamit csipeget az aszott fű között. Talán a téli álmából fölébredt bogárka futott el mellette, avagy az elmúlt aratáson kipergett gabonaszem elfelejteti vele éhezésének, az ínségnek eltűnt szomorú napjait. A rét pástján fehérpettyes fekete seregélyek sürgölődnek, csevegnek, a madárnépség nem tud fecsegés nélkül meglenni. A csalitos mentén új nóták dallama élénkíti a hangversenyt. Cinkék, kenderikék, sürögnek az ágakon. Az egyik ékes tollú hím a fűz tetején ül és csattogó dallal előadja a hosszú vándorúton kigondolt meleg nótákat. A vastagabb ágak között barna madár rebben, a banka éles rikoltása belehaSZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA 10 sít a hangversenybe, ő is újságolja: megjött, itt van!... A fecske gyos repülése még nem hasítja át a levegőt, de a legtöbb énekest, a mezők és ligetek dalosait már haza csalta a tűzhelyépítés jövendő boldogságának reménysége. Már itt vannak! A nagy vágásban, az erdőszélen, eltűnődöm a lehanyatló nap. utolsó sugarai*nak fényjátékán. A nyárfa, kecskefűz és éger tar ágai sajátos vörös színben égnek. Arra beljebb, a fatörzsek között, ibolyás színfoltok tarkítják az erdő mélyét. Az ősz elaszott avarja között kisarjadnak az új füvek zöld fejecskéi, a búcsúzó verőfény a szürke, sárga, barna és kékes árnyalatoknak sajátságos foltjait, a koratavaszi fénytöréseknek e ritka ragyogását festik rajok. E meleg színek és színtörések között sötéten állnak a tűlevelű fenyők és hallgatják az erdő nagy hangversenyét. Mert más a mező és más az erdő szava! Amott a pajzán vigság tör ki dalban, emitt a néma áhítat jut kifejezésre. Valahol bent, az erdő szívében vadgalamb mély búgása szól, az örvösrigó a fa tetején elmélyedve fuvolázza soha nem tanult bús melódiáit, a tarka tollú pintyhím a szomszédságban halkan, áhítatosan csicsergi párjának pici szívének meleg érzéseit és messze túl az erdőn, a nyugtalanvérű kakukk számolja a futó éveket. Hallgatom ... önmagamba elmerülve, elhallgatom a rég nem hallott hangokat, nótákat és úgy érzem, hogy a kövek és kőházak nyomott hangulata helyett győztesként egy új érzés: a tavaszi megújhodás, az új élet fakadásának melegsége ver a szívemben. A homály egyszínű síkja köröskörül elnyel mindent. Keleten az erdő fölött, sápadtan megjelenik a hold teli korongja. Valakit várok, aki messze vidékről jött és későn, az alkonyati derengésben szárnyra kap, hogy libegve, hullámzó repüléssel elvonuljon az erdő fái fölött. Valakit várok, aki titokzatosan előbukkan az est sötétüli: homályában és lázas izgalommal megremegteti vadászszívemet. Ez a kétkedéssel telített várakozás, sejtelmes bizakodás, évenként egyszer, egyetlen egyszer hatalmába keríti a zöldkabátosokat. Az erdő felől rég nem hallott hang csap a fülembe. — Kro ... kro... pszt... peszt.. Jön. A fák lombtalan koronái fölött hosz- - szúcsőrű árny száll, olyan, mint az ismeretlenségből előbukkanó titokzatos sejtelem és a messze utak vándora korrogva tovább száll a sötét éjszaka bizonytalanságában ... Megjöttek, itt vannak a nimródok várva várt vendégei: a hosszúcsőrű, bagolyfejű erdei szalonkák!...
