A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-19 / 20. szám

JURÁN VIDOR: Itt vannak Az elmúlt zordon tél hagyatéka még mindig itt lappang a girbegörbe ház­sorok között. Didergős hangulata hosszú hetek folya­mán befúródott a falak köveibe és a kövek között lakók lelkületébe. Az em­berek csupa megszokásból nem válnak el télikabátjaiktól és a beköszöntött tavaszt is a megszokott kétkedéssel nézik. Semmit sem lehet biztosan tudni, hátha a verőfény csak egy nagy ígéret, csalóka játék, és egy szép napon ismét havas világra, fehér reggelre ébredünk. Mert ez idén hosszú időn át megmulatta foga fehérét és mit lehessen tudni: hátha a fehér zsarnok valamelyik hajnalon ismét visszaruccan arra a tájra, ahol oly sokáig zavartalanul uralkodott. A legtöbben nem merik elhinni, hogy véglegesen eltávozott és fiatal utódja evv áj élet fakadásának Ígéretével már itt van. Pedig a tavasz itt van és itt is maradi Az égről eltűnt a hamuszürke függöny, amely hónapokon át sűrűn ontotta a fel­hők fagyott, fehér könnyeit. Most csipké­zett szélű, hol fehéren csillogó, hol bar­nába boruló bárányfelhők fodrai tarkítják a kék eget. A csintalan napsugarak fénycsóvái új színekkel, új színfoltokkal bearanyoznak mindent, ahol eddig nyomasztó szürke tónusok egyszínű komorsága hirdette a dermedést és elmúlást. A levegő is tele van új illatokkal, és a garabonciás diák, a déli felsz'él, isme­retlen pajzán nótákat dúdolgat, ha az elmúlt, a meghalt világ avarját megzör­geti. Aki ezeket mind meglátja, megnézi, el­hiszi, hogy a várt tavasz itt van körülöt­tünk és egy új világ hajnalhasadását hirdeti. » Az ember a megszokás rabja, t Az egyik sétáira elviszi botját, meg­megmarkolja, a levegőbe lendíti, hóna alá vágja, olykor nagyot suhint egy lát­hatatlan ismeretlen felé, de a botnak, elmaradása megzavarja, megtöri járásá­nak simaságát. A másik megszokott pipaszárat markol, kezével alátámasztja, rajta jelentéktelen­ségek miatt elpepecsel, nélküle pipája elveszti eredeti zamatosságát. Kinek ez, kinek amaz a társa, a kísé­rője. Magam sem tudom, miként történt, a fogasról lekerült a hónapokon át unat­kozó puska, a váltamra lendült és e régi meghitt barát most elkísér a dűlő útján. Hogy megkönnyebültem egyszerre, mi­kor a házak és kövek fázós légköréből kiszabadultam! Egy eljövendő alkotás meleg hangulata megcirógat, megölel. A barna rögökön elömlik a verőfény arany zománca, a le­vegőben pajzán fénycsóvák összeölelkezve a tavasz örömének víg táncát lejtik. Fö­löttük a mezők szürke dalosa, a pacsirta, köröket rajzol röptében az égre és repeső szívének halk visszhangjaként fakadó szerelmének, egy épülő tűzhelynek jö­vendő boldogságát hirdeti. Minden felől rég hallott nótaszó kö­szönt. A sárgamellényes sármány a kökény­bokron csicseregve hirdeti, hogy elmúlt a zúzmara, a dermedés, szürke párja ez­alatt valamit csipeget az aszott fű között. Talán a téli álmából fölébredt bogárka futott el mellette, avagy az elmúlt ara­táson kipergett gabonaszem elfelejteti vele éhezésének, az ínségnek eltűnt szo­morú napjait. A rét pástján fehérpettyes fekete sere­gélyek sürgölődnek, csevegnek, a madár­népség nem tud fecsegés nélkül meg­lenni. A csalitos mentén új nóták dallama élénkíti a hangversenyt. Cinkék, kenderi­kék, sürögnek az ágakon. Az egyik ékes tollú hím a fűz tetején ül és csattogó dallal előadja a hosszú vándorúton ki­gondolt meleg nótákat. A vastagabb ágak között barna madár rebben, a banka éles rikoltása beleha­SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA 10 sít a hangversenybe, ő is újságolja: meg­jött, itt van!... A fecske gyos repülése még nem ha­sítja át a levegőt, de a legtöbb énekest, a mezők és ligetek dalosait már haza csalta a tűzhelyépítés jövendő boldogsá­gának reménysége. Már itt vannak! A nagy vágásban, az erdőszélen, eltű­nődöm a lehanyatló nap. utolsó sugarai*­­nak fényjátékán. A nyárfa, kecskefűz és éger tar ágai sajátos vörös színben égnek. Arra bel­jebb, a fatörzsek között, ibolyás színfol­tok tarkítják az erdő mélyét. Az ősz elaszott avarja között kisarjad­nak az új füvek zöld fejecskéi, a búcsúzó verőfény a szürke, sárga, barna és kékes árnyalatoknak sajátságos foltjait, a ko­ratavaszi fénytöréseknek e ritka ragyo­gását festik rajok. E meleg színek és színtörések között sötéten állnak a tűlevelű fenyők és hall­gatják az erdő nagy hangversenyét. Mert más a mező és más az erdő sza­va! Amott a pajzán vigság tör ki dalban, emitt a néma áhítat jut kifejezésre. Valahol bent, az erdő szívében vadga­lamb mély búgása szól, az örvösrigó a fa tetején elmélyedve fuvolázza soha nem tanult bús melódiáit, a tarka tollú pinty­hím a szomszédságban halkan, áhítatosan csicsergi párjának pici szívének meleg érzéseit és messze túl az erdőn, a nyug­talanvérű kakukk számolja a futó éveket. Hallgatom ... önmagamba elmerülve, elhallgatom a rég nem hallott hangokat, nótákat és úgy érzem, hogy a kövek és kőházak nyomott hangulata helyett győz­tesként egy új érzés: a tavaszi megújho­dás, az új élet fakadásának melegsége ver a szívemben. A homály egyszínű síkja köröskörül el­nyel mindent. Keleten az erdő fölött, sápadtan megje­lenik a hold teli korongja. Valakit várok, aki messze vidékről jött és későn, az alkonyati derengésben szárnyra kap, hogy libegve, hullámzó re­püléssel elvonuljon az erdő fái fölött. Valakit várok, aki titokzatosan előbuk­kan az est sötétüli: homályában és lázas izgalommal megremegteti vadászszívemet. Ez a kétkedéssel telített várakozás, sejtelmes bizakodás, évenként egyszer, egyetlen egyszer hatalmába keríti a zöldkabátosokat. Az erdő felől rég nem hallott hang csap a fülembe. — Kro ... kro... pszt... peszt.. Jön. A fák lombtalan koronái fölött hosz- - szúcsőrű árny száll, olyan, mint az is­meretlenségből előbukkanó titokzatos sej­telem és a messze utak vándora korrogva tovább száll a sötét éjszaka bizonytalan­ságában ... Megjöttek, itt vannak a nimródok vár­va várt vendégei: a hosszúcsőrű, bagoly­­fejű erdei szalonkák!...

Next

/
Oldalképek
Tartalom