A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-05 / 18. szám
Nem okoi védekezés leoni... Tőzsér cikkének lényegével és sok részletével egyetértek. A sematizmussal végérvényesen le kell számolnunk. Azonban néhány megjegyzést szeretnék Írni a cikk margójára. ^ Irodalmunk felmérését, redszeres I elemzését rátermett kritikusok végezzék (Fabry, Turczel, Csanda stb., a fiatalok közül Koncsol), a botcsinálta alkalmi „szakértők“ maradjanak távol ettől a munkától. m Már más helyen is kifejtettem: irodalmunk jövője csak -részben függ az íróktól és költőktől; az új, friss áramlatba — elvetve minden helytelen, megkövesedett szokást — a szerkesztőknek, lektoroknak, kiadóknak, könyvterjesztőknek is bele .kell kapcsolódniok. (Hallatlan, hogy 1963-ban a könyvterjesztők 1953-ban kiadott, a személyi kultuszt támogató könyveket küldöznek a vidéki könyvtárakba.) « Ügy érzem, a sematizmus korsza•3 ká* Tőzsér nem látja egészen tisztán. A hozzáállással nem volt semmi baj. Valamennyien, akik akkor írtunk (tehát a prózaírók és más költők is, nem csupán három költő), azt hittük, hogy jól dolgozunk, verseinkkel, írásainkkal a szocializmus építését segítjük. A dogmatizmus irodalmi szekértolói minden módon igyekeztek megerősíteni ezt a hitünket. Csak Fábry Zoltán kijózanító kritikája és az általános szellemi feleszmélés tépte le szemünkről az ellenzőt. Ami Bábi harcos gondolati líráját illeti: őt a rutinja, a rendelkezésére álló élményanyag (utazó riporter volt) és a többiektől eltérő költői alkata mentette meg attól, hogy belevesszen a sematizmus hálójába. Hogy milyen sűrű volt ez a háló, azt ékesen bizonyítja az a tény, hogy néha még Bábi is fennakadt rajta. (Lásd pl. „J. V. Sztálin halálára“, „Az elsők között“, „Mi ötvenezren“, „A Garamhoz“ stb., című verseit.) Azt sem szabad elfelejteni, hogy mi voltunk a legszerencsétlenebb nemzedék. Nagyon nehéz körülmények között indultunk, közvetlenül a némaság esztendei után. Emellett kamaszként éltük át a második világháborút, részben szlovák iskolában végeztük tanulmányainkat, mivel magyar iskola akkor nem volt. így — hihetetlennek tűnik — én például a véletlennek köszönhetem, hogy tudomást szereztem Adyról és a magyar irodalom számos fejezetéről. Tudom, az értékelést az írások alapján kell elvégezni, ezeket a tényeket mégis figyelembe kellene venni. S azt hiszem, a harmadvirágzás első próbálkozásait semmiképp sem hasonlíthatjuk Kossuth-díjas magyarországi költők műveihez, akik valóban előretörtek „víva, dallal“. Ezenkívül: igaz, hogy rossz verseket írtunk, véleményem szerint mégis rokonu szenvesebben viselkedtünk, mint azok, akik 1956-ig hallgattak, noha életkor és tehetség tekintetében nem voltak hátrányban velünk szemben. 4 Dénes György újabb keletű balladáit nem vethetjük el azért, mert nem foglalkoznak napi problémákkal. Ha így cselekednénk, klasszikusaink sok versét is erre a sorsra kellene ítélnünk. Amennyiben a vers tehetségesen van megírva, és a haladást, a szellem és az érzések nemesítését szolgálja, nem lehet vitás a létjogosultsága. 5 Csakugyan ideje, hogy bekapcsolódjunk az európai költészet áramlatába. (Erről is szóltam már más helyen, de érvelésem visszhangtalan maradt.) Ebből a folyamatból azonban nem rekeszthetik ki a fiatalok az idősebbeket. A fiatalok közt is akad olyan, aki a „neosematizmus“ felé hajlik, viszont az idősebbek közül csak néhányan gyártanak olyan alkalmi verseket, melyekkel felhígítják költészetünket. „Korra és nemre“ való tekintet nélkül össze kell fognunk az újszerű, bátor, színvonalas (ám formalizmustól, dekadenciától és kispolgári látásmódtól mentes) irodalomért folyó harcban. 6 Veres Péter írja: az írófélének joga van ahhoz, hogy időnként elmondja a gondolatait más írókról és művekről, az irodalom helyzetéről. Jó lenne, ha a jövőben élnénk ezzel a jogunkkal, és a szerkesztőségek rendelkezésünkre bocsátanak erre a célra lapjuk hasábjait. 7 A személyemet érintő kitételekkel bővebben kellene foglalkoznom. Ezen a helyen csupán néhány megjegyzést teszek. Tőzsér a könyvekben megjelent verseim alapján tör pálcát fölöttem (s lényegében jogosan), nem veszi figyelembe azokat a verseket, amelyek újságokban, folyóiratokban jelentek meg 1955 óta. Ezekről a versekről Turczel Lajos így írt „írások mérlegen“ c. könyvében: „Veres költészete jelentékeny változáson ment át. Újabb versei már erős érzelmi elmélyültségről és sokszor szinte gyötrő önmaga-mérésről is tanúskodnak.“ (117. old.) S a Turczel-könyv megjelenése óta — a „Tüzek és virágok“ című köteten kívül — szinte valamennyi versemmel, novellámmal felszólalásommal, általában minden megnyilatkozásommal hangsúlyoztam, hogy szakítottam a sematizmussal, semmi közöm a neosematizmushoz. Akinek szeme és füle van, tanúskodhat mellettem. Elsőként védelmeztem az új nemzedék bátor, újszerű kísérletezését, akkor, amikor a fiatal költőket minden oldalról gáncsolták. S arra a komoly támadásra, amely a „Fábry Zoltánhoz“ c. versemért indokolatlanul ért, gondolni sem szeretek. Ha mindehhez hozzávesszük a máig is kiadatlan novellákat és verseket, (egyik ilyen hosszabb írásom a szlovák-magyar közeledésről szól), a szerkesztőkkel vívott csatáimat (amelyekkel felhagytam, mert belefáradtam) — mindenki előtt világossá válik, milyen szívósan küzdöttem az újért, míg mások vígan éltek a rovásomra. Hogyan keletkezett hát az a fonák helyzet, hogy most (1963-ban!) a sematizmus szekértolőjának kiáltanak ki? Ezt a helyzetet a „Tüzek és virágok“ c. kötetem okozta. Ez a kötet közel hét évig tartó huza-vona után jelent meg. S hogyan jelent meg? Pontosan úgy, ahogy Tőzsér megérezte. (Lásd az Irodalmi Szemle 1963/1. számát, 96. old.) A kiadó munkatársai kijelentették, hogy ennyi és ennyi százalék „szocialista“ vers nélkül a kötet nem jöhet ki. Hogy ennek a követelménynek eleget tegyek, kénytelen voltam régi verseket ■csatolni a kézirathoz. S ehhez az járult még, hogy a kiadó, úgyszólván az utolsó pillanatban kivett az anyagból egy sereg jő verset( szerintem indokolatlanul, hiszen pl. a Judit-versek is kimaradtak, és több olyan vers, amely ma már nem szúrna szemet senkinek), s ennek következtében aránytalanul sok lett a régi vers az újakkal szemben. A kötet tehát egészen torz képet mutat rólam, s valóban nem ad választ arra a kérdésre, hogy hol tartok. A kötet megjelenése előtt és után tájékoztattam a történtekről az írószövetséget, sajnos, nem kaptam választ soraimra. A kötet eltorzítása annyira megviselt, hogy megjelenése óta nagyon nehezen megy a versírás, s jobbára fordítással foglalkozom. (Ezen a területem sem szolgálom a sematizmust, hiszen Smreket, Váleket, Feldeket, Stachot stb. fordítom, akik semmiképp sem nevezhetők sematikus költőknek.) Ezt az áldatlan állapotot csak az változtatná meg, ha mielőbb kiadnák a „Tüzek és virágokéból kimaradt verseimet, új verseimmel együtt. Ha ez megtörténne, új kötetemmel is szolgálhatnám a Tőzsér által helyesen követelt tisztulási folyamatot, s talán önbizalmamat is visszanyerném. (Aki ismer, jól'tudja, hogy nem szeretek magamról beszélni, de ezeket a dolgokat feltétlenül el kellett mondanom.) a „A költő a létező sémák és nor® mák ellenére magát maradéktalanul megvalósító ember.“ Nagy dolgót •mondott kh Tőzsér a könyvemről szóló kritikájában ezzel a mondattal. Ezt az elvet kell követniük a nép boldogulásáért, az általános haladásáért küzdő toliforgatóknak. S jó lenne, ha örökre kiveszne a tudatunkból Victor Hugo emlékezetes keserű mondása: „Mi a költő? Ha üldözni kell — minden, ha elismerésről van szó — semmi.“ VERES JÁNOS
