A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-26 / 16. szám

Tegyünk pontot vagy harcoljunk ellene ?

A munkásosztály februári győzelme után a csehszlovák irodalomban helyet kapott a magyar nemzetiségi irodalom is. S nem csak, hogy helyet kapott, de egyszerre egyenesen szükség volt rá. A kultúra emberi méltóság kérdése is, és egy nép vagy nemzetiség, amelynek nincs a saját nyelvén kultúrája, soha nem lehetne a szocialista társadalom öntudatos és önkéntes építője.

A háború utáni évek zűrzavarából kultúrát és irodalmat kellett teremteni, jóformán a semmiből. Néhányan jelentkeztek az idősebbek közül. Két-három év alatt felzárkóztak melléjük a fiatalok. Aránylag rövid időn belül lapok alapultak, és az irodalom egyszerre keresleti cikk lett. Verset, prózát megjelentetni nem volt nehéz. Némi verselési készség, formaérzék, átlagos intelligencia és bizonyos irodalmi hagyományok utánérzése — ennyi kellett ahhoz, hogy valaki közölhető verset írjon. Meg persze kedv az~, irodalomhoz. A téma nagyobbára adva volt. Adva volt egyrészt az akkori irodalompolitika követelményei által, másrészt a nemrégen, otthagyott falu vissza-visszatérő emléke és a politikai hatalomváltozás konkrét ténye által. Tévedés ne essék, nem ítélem el ezt . a korszakot irodalmunkban, még a nyilvánvaló gyengeségeit is meg tudom érteni — én magam nem voltam ott az indulásnál —, és elismerem, hogy végered: ményben eredményes volt. Maga a tény, hogy kezdődött valami, magában hordja az eredményeket. Miért beszélek hát róla? A „könnyen költővé levés” és e kor egyéb gyermekbetegségeinek a hatását közvetve még ma is érezzük. Ügy érzem, elérkezett az idő, amikor szükségszerű mélyebben elemezni ezt a kort és a gyengeségeit.

Felmerül a kérdés: vajon hogyan lehet könnyen költővé lenni? (Már magában a kérdés felvetésében is van valami természetellenes. A költészet soha nem volt könnyű „foglalkozás”, ha az volt, nem jő költészet volt.} Az ember verset Ír, beküldi a lapoknak és ázok leközlik, mert az irodalom számára minden lapban van hely. Megjegyzem, ezzel nem az akkor indulók tehetségét akarom kétségbevonni (aki még ma is ír közülük, a maga módján mind csinált valami jót), mindössze arra akarok rámutatni, hogy minimális volt a természetes kiválasztódás, a színvonal követelménye, a kritika erőtlen és tanácstalan; irkálni, verselni és valódi irodalmat teremteni körülbelül egyet jelentett a számára. Ehhez a kezdeti jellegtelenségéhez és alkalomszer őségéhez aztán évek során hozzászokott és később sem tudta elvégezni az irodalom differenciálását. S ez azért fontos, mert szerintem itt kezdődik kritikánk képtelensége értékmérő és felfedezve osztályozó irodalmi műfajjá nőni. A körülmények ilyetén alakulásához persze nagyban hozzájárult az a tény, hogy mindez a zsdánovi esztétika és sematikus irodalompolitika korszakában történt. Éppen a mi irodalmunkat elemezve úgy látom, hogy a sematizmus sehol annyi kárt nem okozott, mint éppen a nemzetiségi irodalmakban, mert automatikusan a nemzeti irodalmak követésére és utánzására kényszerítette őket, és ^minimálisra csökkentette náluk az őszinte önkifejezés lehetőségét. Ez nem felmentés akar lenni, csupán egy tényező tudatosítása, amellyel a kibontakozást gátló okok . gyökerét kutatva számolni kell. A sematizmus másik bűne az, hogy olyaknak is tollat adott a kezébe, akik lelki alkatuk, vérmérsékletük és egyéb tulajdonságaik alapján egyáltalán nem voltak írói vagy költői tehetségeknek, mondhatók. A sematizmus nyelvén aránylag könnyű volt írni. Némi íráskészség

kellett hozzá, kedv és türelem. (Érzem, kissé vulgáris megfogalmazás, de nem tartozik belé mindenki, aki valaha sematikusan írt, ám azóta kilábolt belőle. Bár a gondolkozás és ítéletalkotás, a valóságtudat sematizmusából nagyon nehéz szabadulni.} Aztán más dolgok is nyilvánvalóvá lettek. Nemcsak az íróember írására volt szükség, de ő magára is, mint szerkesztőre, kulturális dolgozóra, sőt családapára. S a költői meglátások (ha voltak) és hivatalbeli tapasztalatok, az írói igazmondás lehetőségei és a családi élet realitása ritkán voltak harmonikus egységben abban az időben. Az íróember köré a különféle hatások és szempontok, az életszínvonalával összefüggő érdekek olyan nyomasztó komplexuma szövődött (és nemcsak az íróember köré], amelytől nem bírt szabadulni, amellyel küzdött, (vagy nem küzdött), esetleg menekült tőle (falujába, természetbe, átérzett vagy magára kényszerűen optimizmusba stb.}.

Mindezt összegezni és leszámolni vele, ma lett időszerű, de ma aztán égetően időszerű.

A továbbiakban vizsgálódásomat a szélesebbkörű általánosítás lehetősége érdekében irodalmunk egészére kiterjesztem. A bevezető részben arról beszéltem, hogy hogyan juthatott el valaki odáig, hogy írása jelenjen meg a lapokban. Most beszéljünk magáról az irodalomról, az irodalmi életről, amely mindezeket lehetővé tette. A gazdasági élethez hasonlóan irodalmunk ezen szakaszában meghonosodtak a hivatalos, bürokratikus módszerek, írói megbeszéléseket hívtunk össze, ahol azonban rendszerint semmi lényeges nem hangzott el — az akkori írói mentalitás és gyakorlat következtében nem is hangozhatott el —, könyveket adtunk ki, sőt esetleg még vitatkoztunk is rajtuk szenvedély nélkül, érdektelenül. Mintha hsak azért csináltuk volna az irodalmat, hogy legyen, kötelességszerűen, és — felületesen. Az író és költő szolid polgárember lett, kötelességekkel és családi gondokkal, s az egyéb foglalkozásbeliektől csupán annyiban különbözött, hogy újságok hasábjain lehet látni a nevét, mert néha verset vagy cikket ír. Persze, igazságtalanság lenne azt mondani, hogy ez egyesegyedül csak az írókon múlott, objektív okai is voltak ennek; ti. pontosan ezt követelte tőlük az akkori irodalompolitika. (Legalább is gyakorlatilag ezt követelte.) Mindez aztán kialakított egy sablonos írói tudatvilágot, egy általános írói látásmódot és logikát, egy aránylag passzív írói-költői magatartást. Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című vitaindító cikkében így fogalmazta meg ennek az írói mentalitásnak a lényegét: „merev, a valóságot figyelembe nem vevő, vagy ha igen, csak illusztrációnak tekintő szemlélet. Azokban az időkben minden túl világos volt, a természeti és társadalmi viszonyok között az emberek „játszva" tájékozódtak, nem kellett hozzá csak annyi, hogy bizonyos tételeket bemagoljanak. Ez a szemlélet nem vette figyelembe, hogy a dialektika legalapvetőbb követelménye éppen az állandó változás tudata, s az a tanítás, amely szerint a világ jelenségei között csak az tud eligazodni, aki szemléletét a jelenségek változásával együtt állandóan megújítja, és módosítja. Az írói gyakorlatban a megismerés lényege sikkadt el." Tőzsér megállapítása helyes, de néhány kiegészítéssel pontosabbá tenném. Az említett költői szemléletből éppen a költői indulat maradt ki — amely nélkül pedig progresszív forradalmi költészet elképzelhetetlen —, az írói törekvésekből pedig kiveszett (kivételek itt is vannak, pl. Fábryj a „világ újrafelfedezésének és az

újatmondásnak az igénye, megszűnt az élet jelenségeinek vizsgálatánál felfedezett művészi igazságok kimondására irányuló törekvés. Ügy is mondhatnám, hogy a művészi ambíció elsekélyesedett, szinte kispolgáriasult

Mindezek elmondásával nem az akkor született müvek értékét akarom maradék nélkül lebecsülni (állítom, hogy ebben az időben is született néhány irodalmi értékű írás és verskötet Is), de a tények tudatosításával a maradványaik leküzdését akarom erősegíteni. Tőzsér nevekhez és művekhez kapcsolta ezt a szemléletet. Én ezt nem tartom helyesnek, mert kiszélesítve egész Irodalmunkra jellemzőnek találom, és állítom, hogy a harcot ebben az értelemben kell megindítani ellene. Mert meg kell. indítanunk. A XII. pártkongresszus feladatul tűzte ki a személyi kultusz munkamódszereinek és maradványainak felszámolását nemcsak a társadalmi és gazdasági életben, de a lelkekben is. És felmerül a kérdés: lehet-e a XX. és XXII. kongresszus jegyében élő és fejlődő szocialista társadalomban progresszív irodalmat teremteni égy elavult és társadalmilag károsnak nyilvánított életérzés és valóságszemlélet maradványaival ? Lehet-e a sematizmus formálta írói tudattal olyan müveket írni, amelyek a személyi kultusz maradványait feloldják a lelkekben? A felelet szinte magától adódik; nem lehet. És ezért ki kell küszöbölnünk az irodalomból.

Mindezt felesleges lett volna elmondanom, ha nem lenne meg minden lehetőségünk arra, hogy változtassunk a helyzeten. A lehetőségeink megvannak; az objektív lehetőséget a XII. pártkongresszus hozta magával, s a cseh és szlovák irodalomban folyó elvi viták még csak elősegítik. A szubjektív lehetőségek sem hiányoznak belőlünk. Amit itt elmondtam, egészen biztosan mások is érzik — tudatosan vagy ösztönösen —, beszélgetések alkalmával volt már róla szó. Amellett kialakulóban van egy fiatal kőltőgárdánk, amelynek az eddigi művészi eredményeit esetleg kétségbe lehet vonni, de a tehetségét és a művészi valóság megismerésére irányuló szenvedélyes törekvését nem. Szenvedélyes igazságkeresésükkel, sőt, mondhatnám a puszta létükkel, azzal, hogy itt vannak és szót kérnek, belülről indítanak el irodalmunkban egy dialektikus minőségi változást.

De minek is kell hát konkrétan megváltozni? '

Nézzük először a kritikánkat, a helyzet formálásában ugyanis döntő szerepe lenne. Egy írószövetségi gyűlésen felvetődött a gondolat, hogy az elmúlt évek során született néhány elbeszélés, kötet és versgyűjtemény, amellyel érdemes lett volna gondosabban és bővebben foglalkozni. Illetve nem is magukkal az írásokkal, de a valóságukkal, amelyről írtak. Szét lehetett volna szedni ezt a valóságot, elemezni és megvizsgálni, hogy az írásmü mennyiben tükrözi reálisan ezt a valóságot, egyszóval tudományos igényű kritikai módszerrel kellett volna fogni az írás vizsgálatához. Kritikánk ezt a felfedező, szinte azt mondanám, alkotó jellegű elemző módszert megszületése óta elmulasztja gyakorolni (kivétel itt is akad, Fábry). Pedig irodalmunk betegségeinek itt rejlik az egyik oka. Ne tartalmi ismertetéseket és'recenziókat adjon a kritika, de önmagukban is műfajszerűen helytálló, elméleti jellegű írásműveket. Tőzsér a kritikától azt kéri számon, hogy tegyen végre pontot a sematizmus után. Csanda Sándor vitacikkében pedig bebizonyította, hogy kritikánk ezt a feladatát Fábry két írásával, már 1955-ben, tehát aránylag korán elvégezte. Paradoxként hangzik, de mindkettőjüknek Igaza van. Legalább is formálisan, látszatra. A probléma ilyen megfogalmazása ugyanis helytelen. A sematiz-14