A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-07 / 14. szám
Vígh Rózsa: Mellékvágányon Lánykoromban ismerőseim Körében 1 Hidegfejű Kati volt a nevem, mert mindent tárgyilagosan mérlegeltem. Mindent, még a fiúkkal való ismerkedést is. Számomra elképzelhetetlen volt olyan valakivel randevúzni — de még csak szóbaállni is — aki valamilyen oknál fogval nem számított partiképesnek. Nem álltam volna szóba nálam fiatalabb, de még egy-két évvel idősebb fiúval sem, mert szerintem a házastársak között feltétlenül lenni kell legalább négy-öt évnek. Ennél idősebb férfi is érdektelenné vált számomra, mert úgy tartottam, a nagy korkülönbséggel egymás mellett élőknek nem nagyon lehetnek közös érdeklődési köreik. Az én jövendőbelim legyen dolgos, sőt megbecsült ember, ne öltözzön se túl feltűnően, se hanyagul, és főleg ne csak kalandot keressen, szándéka legyen komoly. Legyen jó táncos, gavallér, ha valahová szórakozni megyünk, figyelmes, szóval olyan kívánalmaim voltak, hogy esküdni mernék rá, örök vénlányságra ítéltetem magam vele, ha nem szól közbe valami váratlan, valami, amit kihagytam a számításból: a szerelem! Akit megszerettem, nem volt sem szép, sem túlságosan csinos, mégcsak jól öltözött sem, a táncot ki nem állhatta, keresetével sem dicsekedhetett, hiszen a kezdő embereket nem nagyon kényeztetik el pénz dolgában. Műszaki rajzolóként került a gyárba. Ö az irodában dolgozott, én a műhelyben mint tekercselőnő. Az ebédlőben láttam meg először. Ki tudja miért, mindjárt megakadt rajta a szemem. Ha megölnének sem tudnám megmondani, mi tetszett meg rajta: a szégyelös, kisfiús mosoly az arcán, vagy simogató barna tekintete? Nem tudom. Két hónap telt el azután anélkül, hogy egyetlen szót váltottam volna Péterrel. Ez alatt az idő alatt mindent megtudtam róla, ami érdekelt. Huszonkét éves, hat testvére van, ő a legidősebb és így az első, aki pénzt keres. Apja már nyugdíjas, rokkant, anyja tanítónő, szóval ezzel meg is érthettem, miért járt Péter állandóan egy öltönyben, miért sírt le cipőjéről a többszöri talpalás, és miért nem lehetett hatökörrel sem elvonszolni egy-egy gyári rendezvényre. Péter megértő, jó fiú volt, aki segítette szüleit, hazaadta teljes fizetését, hogy kisebb testvérei is tanulhassanak. Ennyi mindent tudtam Péterről, és még valamit — amit ő persze nem is sejtett — beleszerettem! Az elkövetkező egy év eseményeit megpróbálom rövidre fogni. Végre egy véletlen kapcsán megismerkedtünk. Persze, a véletlenben nagy szerepem volt nekem is. Átsétáltunk pár hónapot, mire elérkeztünk az első csókhoz, a vallomáshoz. Péter is megszeretett, és nálam nem volt boldogabb leány a földön. Eszembe sem jutott a tánc, a szórakozás, csak vele lehessek. Nekem télig-meddig elKesziieuéK szüleim a kelengyét, a szoba is berendezve várt, így hát rendelkezésünkre álltak a legszükségesebbek a házassághoz. Péter kesernyés mosollyal egyre távolabb igyekezeti tolni esküvőnk napját, mondván: két öltönye van, egyik már málóban, három in ge, három alsója, ezzel kezdjen házas életet? Aztán mégis megesküdtünk. Hogy Péternek semmije sem volt?l No és? Van-e nagyobb boldogság egy szerető asszony számára, mint örömet szerezni párjának, lemondva mindenről — amiről tulajdonképpen nem is nehéz lemondania — megvásárolni a kedvesnek mindazt, amire szüksége van. Péter aranyos, figyelmes férjnek bizonyult, de jó fiú is maradt... Egy napon — mindjárt házasságunk elején — sugárzó arccal érkezett haza: — Különmunkát kaptam . .. képzeld el, talán évekig is csinálhatom és havonta háromszáz koronát jelent. .. tudod, milyen nagy pénz ez? Mennyire fog örülni neki édesanyám Nem tagadom, némileg meglepett a kijelentése, a mosoly is elhervadhatott az arcomon, meri ijedten kérdezte: — Nem akarod, hogy nekik adjam ezt a pénzt?! Úgy érzem, adósuk maradtam.. hálátlan vagyok velük szemben ... ugye, megérted? Bólintottam, és tulajdonképpen az fájt csak akkor, miért nem hagyta, hogy én javasoljam mindezt?! Eítélt egy esztendő, és én huszonegy éves lettem. Ismerőseim szerint a házasság jót tett nekem, kivirultam, megasszonyosodtam, szóval szebb lettem, mint voltam. Annyit mondták ?zt nekem, bent a gyárban, hol tréfálkozva, hol kicsit komolyan, hogy isten tudja miért, fejembe szállt a dicsőség. Valahogy egyszeriben becsapottnak, életuntnak éreztem magam. Más huszonegy éves korában javában szórakozik, én meg már egész életemre befejeztem azzal, hogy férjhezmentem egy otthonülő, munkájának élő emberhez. Lehet, hogy ez a buta lázongás úgy elmúlt volna belőlem, ahogy fellángolt, ha műhelyrészlegünkbe nem érkezik új vezető. Harmincöt éves, mindenkihez udvarias, kedves ember volt, aki mindig úgy festett, minha skatulyából húzták volna elő. Valahogy velem az első perctől kezdve megkülönböztetett figyelemmel bánt. Az első randevúnkon jutott eszembe először hajdani hidegfejűségem, vagyis hogy valaha nem álltam volna szóba tizennégy évvel idősebb férfival, nem is beszélve arról, milyen undorítónak tartottam egy nős emberrel kikezdeni. Az első találkát követte a második, harmadik, negyedik ... Tibor elmondta, hogy tíz éve nős, elhamarkodott házasságot kötött, már az elején rájött, hogy nem szeret? különösképpen a feleségét. Sok mindenben különbözik a természetük. Van egy gyermekük, hat éves, kisfiú ... — És a felesége? — kérdeztem. — Odavan értem.. . hallani sem akar arról, hogy elváljunk, pedig ez lesz a vége, mihelyt olyan valakit találok, aki helyettesíteni tudja, és beváltja elképzeléseimet ... Mintha helyettem beszélt volna, úgy éreztem, közös a sorsunk, egy igában szenvedünk. Tiborral való találkozásaink egyre meghitebbek lettek. Bevettük magunkat egy-egy eldugott kis vendéglő sarkába, ahol konyak keltette édes mámorban repültek az órák. Egyszer aztán kirobbant a dolog. Tibor felesége leselkedett utánunk és botrányt csapott a vendéglőben. Akkor elöntött valami kegyetlen dac, és elhatároztam magamban, hogy azért sem adom vissza az urát, hiszen az nem szereti őt, engem meg szeret, nekem is jogom van a boldogsághoz, még ha más ember boldogsága árán születik is. — Péter nem is akarta elhinni a dolgot, amijíor elmondtam neki. Mert én mondtam el! Annyira közömbös volt akkor már a számomra, hogy el tudtam mondani neki. Nem szeretem, mást szeretek! Péter csak nézett, olyan tekintettel, ahogy halottra nézünk, aki legkedvesebb volt szívünknek és utolsó búcsút veszünk tőle. Nézett és könnybelábadt a szeme. Sírt, ahelyett, hogy felpofozott, vagy legalább kiabált volna velem. Ó, hogy tudtam gyűlölni pipogyaságáért, férfiatlan meghunyászkodásáért! — Te tudod, kedvesem — mondta hosszú hallgatás után — minden ember úgy irányítja az életét, ahogy jobbnak látja, majd nagyon lassú, fáradt mozdulatokkal csomagolni kezdett. Belerakta (Folytatása a következő oldalon)
