A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-24 / 12. szám
a sötétség... A gazda enni adott a tehénnek és borjúnak, korpával kevert búzapelyvát öntött elébük a jászolba, aztán felült a szénaketrec oldalára és lábát lógatva várta, hogy mikor jön fejni a felesége. Nézte a sötétet... A pincében is árnyak mozogtak körülöttem, töprengett, itt is csupa árnyék imbolyog a sötétség mögött; árnyak embere lennék...? Cigarettára gyújtott, a gyufát gondosan eloltotta és a földre dobta. Felesége nyitotta ki az istálló ajtaját, nyomában berohant a szél, és fürge táncba kergette a kibetonozott talajon a szalmaszálakat. Az asszony szó nélkül vette a nagylábú fejőszéket, a tehén hátsó lába mellé állította, leült, fejét nekitámasztotta a tehén oldalának, és fejni kezdett. Egyenletes mozdulatokkal, ütemesen rángatta a tehén tőgyét, mindkét kezével dolgozott, a kékzománcos pléhsajtárt a térdével tartotta. Keze körül susogva ömlött a sajtárba a meleg tej, egyszerre illatos és habos lett tőle az edény. — Miért nem vetetted már el alóluk a ganéjt? — kérdezte szemrehányóan a férjét. Török Péter hallgatott, lógatta a lábát és fejét lehorgasztva cigarettázott. Nem felelt, inkább kérdezett. — Keveset ad mostanában, ugye? — Tegnap három litert fejtem tőle. Ma sem lesz több!... Törektől meg polyvától nem is adhat többet, gondolta, csoda, hogy ennyit is ad!... t — Ne, te ... hóha ... — kiabált a tehénre, mert az állat legyezni kezdte magát a farkával, és az asszony arcába csapott. A gazda is arra gondolt, hogy buzatörektől igazán nem adhat több tejet a tehén, de ő sem mondta ki hangosan... Leszállt a szénaketrecről, vette a kaparóvasat és a lókefét, és pucolni kezdte a lovakat. Munkáját gépiesen végezte ... A kefe a jobbkezében, végigsimítja vele a ió hátát, aztán a kaparón húzza végig a kefét, hogy kihulljon belőle a por, újra egy húzás a kefével a lovon, majd a kaparővason ... ssss... ssrrr... ssss.... ssrrr... vajon, hány éve csinálja már? ... sss... ssrrr ... behunyt szemmel is tudná. A kefe nyomán szép simára változik a lovak éjszakai fekvéstől gubancos szőre. Amikor megtelik a kaparóvas sárgásbarna lőporral, a közfához ütögeti, hogy kiszóródjon belőle. Az istállóban ez az egyedüli zaj, a kaparóvas csörrenése, a kefe surrogása és a szalmát ropogtató lovak zaja; odakünn erősen fúj a tavaszi szél, szilajul zörgeti a háztetőn végigfutó pléhet, egy helyen fel is szakította. Török Péter úgy érzi, hogy ez minden, ami őszülő, ritkás haját és asztalhoz ült. Háitt van körülötte, tovább nem is terjed rom kupica törkölypálinkát ivott és néa világ... a félhomályos istálló, a pis- hány falat kenyeret evett hozzá. A felelákoló mécses, a lovak és ő — a fele- sége sült szalonnát tett eléje, és lopva sége már bement megszűrni a tejet, reg- rápillantott, ahogy eszik... Erősen öreggelit készíteni és krumplit főzni a hízó- szik a férje. Arca borostás, homlokán nak, — ennyi az egész világ... Furcsa szigorú, komor ráncok, s. ája mellett két érzés, nyomasztó és nyugtalanító, a szive mély vonás húzódik lefelé, az ajka felé. szorul el tőle az embernek, és alig várja Szótalanul eszik, csak állkapcsai munkáját a reggelt, hogy fénnyel teljen meg az hallani, ahogy rágja a sült szalonnát és istálló, és eltűnjenek az árnyak körű- a kenyeret, majd a szalonnabőrrel bajlötte. lódik, szopogatja és csettint hozzá, ezt Megpucolta a lovakat, aztán egykerekű különösen szereti, fatalicskára rakta alóluk a trágyát és Hallgatag ez az ember az utóbbi időkitaszította a trágyadombra. Közben égé- ben, gondolja az aszony, keveset beszél, szén megvirradt, sötétkék, tiszta égbolt nevetni meg mintha elfelejtett volna ívelt a falu felett, keleten égővörös fény igaz, mindig szűkszavú, komoly ember jelezte, hogy kél a nap. Szép idő lesz, volt, de azért nem mondhatta rá, hogy később majd fehérgyapjas bárányfelhők magábazárkózott. Most meg mintha olyan gördülnek fel az égre, csak a szél az dolgok rágnák a lelkét, amelyeket más nyugtalankodik, nem csendesül, sőt mint- előtt nem akar feltárni, még a feleségéha erősödne a virradattal... Megitatta a nek sem akarja elmondani. Mintha titkai teheneket, aztán a lovakat, s amíg ittak, lennének egy pillanatra leült a kűtvályúra. A ki- IgaZj ig" a gyerekek... és az élet vájt fatörzs erősen megrepedezett, a re- niaguk körül> a szövetkezet megalakulápedésekben sötétbarna moszatok tanyáz- saval nagyon megnehezült a helyzetük, tak, egészen megzöldült tőlük a víz. az elszigeteltségük... de hiszen ezt már Új vályú kellene, gondolta, cementvá- megszokják lassan! Sokat dolgoznak, lyú...! Ajaj, legyintett, sok minden kel- gürcölnek, mint azelőtt még soha, de lene, de még mennyi minden kellene ...! megélnek... Miért nem beszél hát ez az Különben, ébredt benne a dac, jó így, ember, mi baja, min rágódik szótlanul, ahogy van! Élek, nem parancsol senki, nyelve egyre csak nyelve a keserűséget? dolgozom. Akkor fejezem be a munkát, Mert kínlódik magában, ez nyilvánvaló! amikor én akarom! TeJet adott a macskanak> aztan a ku. Gyakran támadtak ilyen tépelődő gon- tyának vetett egy darab kenyeret és a dolatai, nyugtatgatta magát valami miatt, szalonnabőrkéket az ura tányérjáról, tettpontosan maga sem tudta, mi miatt, és vett a konyhában. Nem tudott mit beim a szemébe olvasnák, hogy ámítja ön- szélni, semmi nem jutott az eszébe, és magát, bizonyára körömszakadtáig véde- úgy gondolta, hogyha dolgozik, a férje kezik. Az sem jutott soha eszébe, hogy talán hozzászól a munkájához és megtöri bár igaz, akkor kezdi a munkát, és akkor a csendet. hagyja abba, amikor akarja, mégis ő — Azért enni még van mit, ugye? *— jár legkorábban a mezőre és legkésőb- kérdezte elgondolkozva Török Péter, ben tér haza. Nehéz lenne pontosan le- Éhen azért még nem halunk, ugye Marírni, mi forr a lelkében. Önáltató, konok gjt? dacát minden árnyék megremegteti, s Bensejében égő titkolt vágyak ellen mégis, szívósságáról talán még az ágyú- gyűjtene felmentő tanúskodásokat a gazgolyó is hatás nélkül pattanna le ... da? Amikor elvégezte a munkáját, a kony- Nem, éhen bizonyára nem halunk, hába ment reggelizni. Előbb megmosako- gondolta, minden évben disznót ölünk, dott, szélfútta, lóporos kezétől piszkos- és különben is, aki a földdel dolszürke lett a víz, aztán simára fésülte gozik, az nem halhat éhen, olyan nincs, az nem lehetséges... Csakhát, ez a néma magány, az árnyak körülötte ...! Mégsem lehet, hogy valakinek csak emlékek és árnyak legyenek a társai, az emberi lélek megértés után vágyik, rokonlelkeket keres, benne van a természetében, hogy rokonlelkek után kutasson. S neki nincsenek rokonlelkei a faluban, legalábbis ő úgy érzi, hogy nincsenek. Eh, ennek így kell lenni, döntött, egy életem lehet csupán: az, amit élek. • (Folytatjuk)
