A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-24 / 12. szám
Ján Kostra és Milan Lajőiak utolsó művei és részben Vojtech Mihálik költészete Is — a bizonyítékai annak, hogy nálunk kialakult egy olyan irodalmi típus, s annak keretében a költészetnek is olyan típusa, amelyben a reális valóság csak illusztrátív anyag volt. Minden esetben az eszme volt itt az aprioris, amely ott állott sebezhetetlen igazságként a valóság fölött, normaként a reális élet fölött. Olyan költészet alakult így ki, amelyben i túlsúlyba került a kifelé forduló jelleg, a személyen felöli polgári karakter, , s amelyből nagyon gyakran, sőt majdnem mindig hiányzott a költő emberi és alkotó szubjektuma. Az ilyen versben ki' fejezett igazság nem személyes és konk> rét igazság, hanem csak merev és elvont posztulátum. A művészi alkotást itt már nem értelmezik dinamikusan, kirekesztő- i dik belőle és egyidejűleg megfigyelő módszeréből is az a folyamat, amelybe az olvasót éppen be kéne vonni. Ezt a költészetet olvasva az olvasónak az ember s a történefmi fejlődés közötti feszültség kifejezése hiányzik, amelybe a szub- 1 jektum úgy kapcsolódik bele, mint konk* rét, sokarcú s nem egyértelmű egyén. A mi költészetünkben ugyanis az ember egyszerisége, gazdag belső életének értése valahogy mellőződött. Ezért volt „a nagy szintézist célzó általános igyekezet“ nagyon egyoldalú, és a költészet látóhatárának az emberig való „szűkítése" szinte kikerülhetetlen De az 1961-es év eredményei már nagy törést jelentenek költészetünk fejlődésében. Hogy világos legyen mindenki szá mára, mire gondolok, három nevet és három verskötetet említek: Miroslav Válek: PrífaSlivosf (Vonzás), Ján Stacho: Svadobná cesta (Nászút), Cubomir Feldek: Jedin? slan? domov (Egyetlen sósízű otthon). I egelőször is néhány jelző, amelyek *" segítségünkre lehetnek: Ez a líra konkrét, tárgyi s világ-felfogásában kemény, nem impresszionista és nem meditativ. Ez a líra nem egy bizonyos meghatározatlan érzésállapot, meghatározatlan nosztalgia, nem a szépség passzív leírása, s nem szelíd, idillikus poetizmus. S mégis kikerülhetetlenül a modern poetizmus lírájából nőtt ki — s részben a szűrrealizmusból, mint irodalmi módszerekből, amelyeknek komoly jelentőségük van költészetük fejlődésében, sőt ebben a költészetben találják meg a közvetlen és specifikus esztétikai kapcsolat módjait a világgal és a világ sokarcú megnyilatkozásaival. Éppen ezért ebben a költészetben, összhangban az említett hagyományokkal, a valóságról szóló elsődleges és legközvetlenebb adatok szférájára — az érzetekre helyeződik a fő súly. Ennek a költészetnek nagy része ugyan megmarad az érzetek káoszának a leírásánál, s nem szervezi azt magasabb, értelmes organizmusokká — éppen azért, mert lebecsüli az értélem szerepét és a költészet szélesebb társadalmi funkciója — az említett három kötet, de leginkább Válek „Prífazlivosf-ja — túlhaladták ezt az állapotot, és új korszakot jelentenek költészetünk fejlődésében. Az említett konkrétság Válek költészetében leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem elégszik meg az egyetlen témát feldolgozó versekkel és a fogalmi kifejezésekkel. Az egy téma s a téma apriorisztikus felfogása ellen Válek a tematikai többes számmal indul harcba. A Válek-féle költemény néhány, látszólag egyenlő értékű témaegységet tartalmaz, amelyek kölcsönösen érintkeznek, leleplezik saját jelentésbeli lehetőségeiket, s csak azután alakul ki az egy téma, amely később túlsúlyba kerül és visszamenőleg alárendeltté teszi a többi témát. Ezzel egyidejűleg azonban az egyes tematikai egységek megtartják részbeni szemantikai önállóságukat, amely lényegében a sokarcú külső és belső világ kifejezése. Válek költészetének jelentésbéli destrukciója csak látszólagos, mert az egységes téma szemszögéből valamennyi motívumát és tematikai egységét értékelhetjük úgy is, mintán fő témához vezető lépcsőket. Ez azt jelenti, hogy kiválasztásuk nem esetleges, mert a költő úgy válogatja meg őket, hogy megfeleljenek szintetizáló törekvésének. De az egységesítő téma nincs adva mindjárt az alkotó folyamat elején. A költenek meg kell azt keresnie, s meg kell vele küzdenie. Válek a világot elemeire bontja, éles és tekintet nélküli analízist végez rajta, de az ő világa ennek ellenére sem esik soha darabokra, megtartja egységét. A világ lírai egységesítésének szemszögéből, miközben a költő nem kerülte meg a káoszt s nem is maradt meg annak puszta tudomásul vételénél, hanem legyűrte azt s erős alakzattá formálta: az ebből a szempontból végrehajtott szintézis Válek, „Prífa21ivosf“-ját modern szocialista költészetünk egyik legsikerültebb művévé teszi. lyliközben Válek élete és megismerési ■ ' folyamata a szubjektív és tiszta személyi rendszeren kívül magasabb objektív rendszerrel is bír, jobban mondva a költő fel tudja azt emelni egy teljesen objektivizált síkba, Feldek Severné leto (Északi nyár) c. kötetében túlnyomórészt megmarad a szerény vallomásoknál. Feldek is az individuális tehetetlenség, az ember egyedülétének az állapotával, a világ káoszával küzd s akarja azt összhangba hozni saját erőnk felismerésével s az ember öntudatra ébredésével a szilárd és megsemmisíthetetlen társadalom kötelékeiben. De Válek kötete történelem is. Benne van a költő élete és költői fejlődésének bizonyos időtartama is. Válek bejárta a fejlődés útját a népdaltól, a világ lényegében idealista szemléletétől a világ új felfogásáig, s a költészet új formájáig, amelyben megmaradt ugyan a népdal melódiája, de csak mint a szabad vers szervező ereje. Annak ellenére, hogy Feldek árvái tartózkodásából szármázó költészete nem annyira objektivizált mű, mint a Váleké, költészetünkben mégis új hang ez is. Biztosan felrőjják majd neki, hogy keveset ad a költői beszéd megszokott tagolására, hogy fegyelmezetlen, hogy úgy Ír, mintha rögtönözve, felkészültség nélkül írna, és az érzékelés s a képzetek tolakodó káoszát csak nagyon szabadon szervezi és így tovább. Ez mind igaz, de csak abban az esetben, ha nem felejtjük el, hogy a költő mindezt tudatosan csinálta, hogy ezt így akarta, s ilyen formán a költőben azt fogjuk hibáztatni, hogy sok fáradságot okozotty nekünk, de véleményem szerint ugyanakkor sok örömet is. Polifónikus szimfóniát hozott így létre, amelyben a Feldek számára jelentős költői imagináció rejtőzik, s amelyek segítségével a közvetlen valóság és emberi élet új s kopott érzékekkel megfoghatatlan területeit leplezi le. Feldek költészetének ezen részei sokkal értékesebbek, mint a közvetlen szerzői reflexiók, amelyeknek a kötetben leginkább „önbíráló“ szerepük ven, s amelyeket a költő semmiesetre sem didaktikai okokból jegyezett le. De robusztus lírikusként leginkább a másik 1961-ben jelentkező debütáns mutatkozik be Svadobná cesta című kötetével. A szerző, Stacho itt az ún. konkrét költészet poétikájából indul ki. Amenynyiben ismerem ennek a poétikának az elméleti törvényeit, kijelenthetem, hogy annak legpozitívabb tulajdonságait használta ki és a kötet legjobb verseiben túl is lépi annak határait. Ezekben a versekben a felindulás, a szenvedély nem célja a költőnek, hanem csak eszköze, amivel mindenesetre egyet kell értenünk. Stacho ugyan nagyon hevesen támad érzékszerveinkre eddigi költészetünkben szinte egyedülállóan, de ez a támadás nem öncélú képzettársítási és metaforikus szenzáció. Más értelme is van: mégpedig a valóságot a leggyorsabban hatalmába keríteni, annak bátran és szentimentalízmus nélkül szemébe nézni. Figyelemreméltó ezenkívül Stacho tömörsége, tisztasága és egyértelmű alakra törése is. Celdekkel ellentétben, aki a költői ■ áradást csak nagyon burkoltan és rafináltan szervezi, olyannyira, hogy a káosz érzetét kelti, Stacho kifejezési eszközeit többnyire koncentrálja és tagolja; elválasztja és önállósítja az egyes verseket is stb. Ez Stacho költészetének határozottabb mivoltával és aktivitásával van összefüggésben. Stacho voluntarisztikus típus, a valósággal szemben jobban érvényesíti saját akaratát, mint Feldek, Élesebb és harciasabb, mint a költői, poétikusan játszi Feldek. A hevesség élességben és az emberi érzékekre támadó keménységben felülmúlja Válekot is. De itt keli megemlíteni, hogy amikor Válek már kialakította, jobban mondva kiépítette saját szemléletét a világra és az életre s erős gondolati koncepciót formált magénak. Stacho ebben a törekvésében még a kezdet kezdetén állt. Reá egyelőre még csak a már említett analizáló stádium a jellemző s ez érzékek s a tárgyi világ feltétlen bírtokolására irányuló szem’élet. Az a só, amelyet így a költő az emberek érzékeire hint. nagy jelentőséggel bír, de ebben az esetben sem csak izgató értelme van. Hisz a költészet egyik feladata az emberi érzékékek kultiválása: az ember érzékeit valóban emberi érzékekké tenni. És az a költő, aki ezt ügy végzi, mint Stacho, Feldek és természetesen Válek, sokat végez és a modern líra fő feladatát teljesíti. Fordította: Tőzsér Árpád 10 Múlt számunkban a legfiatalabb szlovák prózaírú nemzedék erőteljesebb tehetségei ről hoztunk tanulmányt. Körülbelül velük egy időben jelentkezik a lírai utánpótlás is. Merész fprmai s részben tartalmi programjukkal hónapokon át gyűrűző vitát váltották ki, amely már magában is igazolni látszik, hogy velük valami új kezdő dik a háború utáni kicsit megcsontosodott szlovák költészetben. Ki nem mondot céljuk éppen az attól különbözni akarás. S valóban, ha a legjobbjaikat nézzük, kü lönbözőségük az olyan idősebb, de vitathatatlan értékből is nyilvánvaló, mint Zá ry, Kostra, vagy a tőlük valamivel fiatalabb Rúfus. Legszembetűnőbb bennük éppen az az igyekezet, amellyel költészetüket az európai modern irodalmi áramlatokba akarják bekapcsolni, elvetve, persze elődeik többnyire sematikus világszemléletét is. Ez eddi| a nagyjából egy időben feltűnt Válek. Feldek, Stacho csoportból legteljesebben a mái két kötettel rendelkező Válcknek sikerült, de izgalmas, érdekes tehetség a másil Mi,M Ham,da A költészet az élet sója
