A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-17 / 11. szám
déli káprázat idején Déli káprázat idején, mikor a Nap céljába érve megpihen az ég tetején s arany tüze van a sugárnak — olyankor legélesebbek, leginkább láthatók az árnyak. Az örök természet vigyáz, hogy egy árny sem maradjon árva, minden homály, folt, kép felett hűen ott áll személye, tárgya, s nyíltan, őszintéin, egyszerűen magát vetíti földre, falra — a képre nézve kiderül a fényben fürdőző alakja ... Most, hogy napos lett életünk, s közelgünk nagy utunk delére, dolgos köznapjaink során hány éles árnyék tör élénkbe! — Visszaélés, önzés, csalás utcán, üzemben, hivatalban; elénk lebben, s felocsúdunk: árnyék? s vajon személye hol van? Rakjunk nagy-nagy közös tüzet, bíborcsóvás ellensugárral, — szívünk szavazza a csatát — nyert a harc, melyet a szív vállal! velünk a természet, segít, — törvénye: igaz és közömbös — aki előlünk fényt takar, nem védi meg névtelen köntös, a mi jussunk a tüzes ég, s legyen bár rang, cím, mely takarná, árnyképéről felismervén, millió ujjal mutatunk ró! diófa alatt Leverték a diót — zsákban padlásra költözött, de egy kis ravasz megbúvott a levelek között. Egy megbúvott, néhány pedig a tetején maradt, éppen az csábít, az lehet a legízlelőbb falat. Felmásznék érte — hisz elég bennem a bátorság, féltés tart vissza, kár esik, ha letörik az ág. De itt várjak, míg jön a szél s lerázza a diót? Szégyelleném. Érte megyek — csak ez a férfi mód! Megbír az ág, nem bír az ág? ti csak figyeljetek: le a Földre vagy repülve, vagy kúszva érkezek. pet rik józsef versei köszöntését szerény virágokra bízom Tavasz előtt olyan lombtalan az égbolt, hogy életünk csupasz, csonk ágként nyúlik fel, hű társért kiáltva a szemérmes alkony puha látkörébe. Lépteinket ezer rezzenés vezérli, ám nem mozdulunk egy mágnes mezejéből, mert a robbanó zaj, szélvihar-üvöltés elveszően gyengébb a szeretett ajkak suttogó szavánál. Belénk itatódik szűzi arcok pírja, nagy szemek kék lángja, lábak kecsessége, álmatlan éjeken rózsafehér keblek hulláma az álmunk — s legszebb érzelmeinek gyöngyöt rejtő mélyén a bölcsődal lassú szárnyalása zümmög. Csillagok kimúltak, új fények születtek, amíg csecsszopói, omlékony húsunkból karjainkon ringó, ölelésére vágyó izomcsomók lettek, és férfi létünkre felsajog szájunkban az anyatej íze. Érzem is, azért lett vállam teherbíró, derekam sudár fa, homlokom ezüst Hold, hogy erőm teljében, ifjúságom csúcsán le tudjak hajolni öregedő anyám fáradt lábaihoz. Egyszer, ha tehetném, én, ki szíve alatt duzzadó halomból lettem sarjadéka, megajándékoznám azzal, amit régen, szende lány korától szíve mélyén táplált, amiért hatszor mert félve-reménykedve reszkető kínok közt gyerekágyas lenni... — Nem, ő soha sem várt tőlem ajándékokat, mégis felujjongva fogadná a csokrot, melyet fegyvertelen, békés napok, évek nyíló rétjén kötnek ... Addig várok ... s addig szeretet jeléül köszöntését szerény virágokra bízom: de a szívem mélyén félek, hogy talán már soha sem adhatom az egyetlen méltó igaz ajándékot gyengülő anyámnak. Ám azért lett vállam izmos, teherbíró, derekam sudár fa, homlokom ezüst Hold, hogy erőm teljében, ifjúságom csúcsán védelmezni tudjam: kenyérszelő karját, derűs mosolygását. ti
