A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-10 / 10. szám

* g a szövetkezeti lóistálló. Öriá-Esi lángokkal ég, a rőt láng­nyelvek mintha az eget nyal­dosnák, messzire látszik a fényük. Nem csoda, kiadós szárazság volt egész májusban, harmat sem esett hajnalonta, és a lucerna alapósan kiszikkadt, mielőtt a padlás­ra felrakták. Most ég... Sok, sok-nyá­riszekér lucerna, kiváló minőségű ta­karmány; igazán sikerültek ez évben a takarmányfélék, mert a langyos ápri­lisi esők után combig érőre nőttek, de nem dőltek le, s amíg renden fe­küdtek, kímélte őket az eső. jókora két kazal lenne abból, ami most a padláson odaég. Az éjjeliőr vette- észre a tüzet, sajnos későn, mire felfedezte, högy honnan kú­szik a vörös fény a falu fölé, a lángok már végigrohantak a tetőn. Nagy hamar­jában azt sem tudta, mit csináljon, aztán elkiáltotta magát: Tűz van ... tűz van, — kiabált torkaszakadtáből. Felriadt a falu, felriadtak a tűzoltók, de amíg a sziréna üvöltése végigfutott az utcán és betört az ablakokon, amíg az emberek sietve felöltöztek, a szövetkezeti teherautó sofőr­je begyújtotta a kocsit és a motoros fecs­kendővel a tűzhöz hajtott, a lángok meg­tették a magukét. Azonnal látszott, hogy az istálló menthetetlen. De a lovak.. a lovak benn vannak, a lovakat meg kell menteni. Az istállóból dobogás, nyerítés és nyi­­hogás hangjai szálltak a bíbor éjszakába. Az állat azonnal megérzi a veszélvt, nyug­talankodni kezd és menekülni akar. Ta­lán a hőség is behatolt már az istálló­ba, meg a szokatlan vörös fény nyugtala­níthatta a lovakat. Nem, a tető még nem szakadhat le... Nem tudni, ki volt az első elszánt ember — később úgy be­szélték, hogy Lipták, a szövetkezet el­nöke —, de utána a kocsisok sorra be­rohantak az istállóba és egyenként vezet­ték ki a félelemtől reszkető, kapáló lova­kat Életveszélyes munka volt, ember le­gyen, aki meg meri tenni, mert ő maga is könnyen a lángok között maradhat, maga alá temetheti a leroskadó tető izzó zsarátnoktengere. S hogy a kocsisok még­is megtették, annak a jele, hogy ösztönét erővel ragaszkodnak a lovakhoz. Rémítően ropogott felettük a tető, s a motoros fecskendő vízsugara a bejáratnál is alig csillapítja már a hőséget. Pernye és égő zsarátnok hull az emberek nyakába. A kijáratnál feltorlódtak, összeütköztek, pokolbéli kavarodásnak tűnt a munkájuk, ordítoztak, egymásra és a lovakra, mégis sikerült kivezetni az állatokat.. ott to­pognak a szövetkezet szérűjén, nagy bar­na szemük diónyira domborodva fénylik a lángok villogásában. Az égő istálló körül embergyűrű áll tisztes távolságban visszahúzódva, mert ügy ízzott a takar­mány, mint a parázsló tőzeg, jó húsz méterre perzselt a forrósága. Az emberek már csak nézték a tüzet. Miután a hőség miatt úgysem mehettek közelebb hozzá, csak arra vigyáztak, hogy ne terjedjen tovább. — Még szerencse, hogy nincs szél — mondogatták egymásnak, a szél széthor­daná a zsarátnokot... Ilyen száraz őszben az egész falu leéghetne! Az idősebbek régi nagy tüzekre emlé­keztek. Emlékszel huszonnyolcban, ami­kor a szalmakazlak és a pajták égtek .. .? Az volt csak a tűz.. .1 Valaki egyre azt hajtogatta, hogy ő megmondta, nem kell a Dadlásra tenni a takarmányt, mert az veszélyes .. .1 És kazalban nem lenne ve­szélyes? ... mondta egy másik ... Igen, de mi lett volna, ha a lovak bennég­nek .. ? Hát igen, mi lett volna, ha benn pusztulnak az állatok, mi lett volna az őszi vetéssel... a szövetkezettel? A szövetkezet elnöke, Lipták a meg­mentett lovakok között futkosott. Legszíve­sebben elsírta volna magát a takarmány miatt de csak szitkozódott. Micsoda kár ... micsoda óriási, pótolhatatlan kár. Egyszerre csak halk zsongás támadt az emberek között, alig észrevehető izgalom hulláma futott végig soraikon. Mint ami­kor a sárguló lombú őszi erdőn az avart sustorgatva megindul a szél fúvása. Szét­futott a híre. hogy a Török Péter lovai nem voltak az istállóban. Este bekötöt­te őket? .. kérdezgették. Bekötötte, fe­lelteik a kocsisok Nem ment velük valami éjszakai magánfuvarra? Nem mehetett, nem olyan ember! S az utóbbi időben be se fogja őket. Hol vannak hát? Hol van Török Péter? Hol van Török Péter? Török Péter a Templompartról nézte a tüzet. Nem ért el hozzá a lángok fénye. Két lova mellette, kötőszáron tartja őket. . . Hol van Török Péter? ... mondták egy­másnak odalent az emberek. Miért nincs itt? A felesége itt van? Itt van valahol Török Péter felesége? Hol van a férjed, Törökné? . . kérdezték tőle az asszo­nyok... ám ő nincs itt, sem a lovai. Ta­lán alszik? Az asszony csak a fejét rázza, hogy nem tudja, és a szemében a rettenet rfiögött kövér könnycseppek csillognak. A Templomparton Török Péter nem szólt, nem kiáltotta, hogy itt vagyok ... 2. Pofon Török Péter másfél évig harcolt a fiai­val, egyikkel a másik után, és akkor fel­adta a meddő küzdelmet. Belenyugodott a változtathatatlanba. Látszólag ő maga nem változott meg, csak még keményebb lett az arca és szája szélen mélyebbek a keserűség barázdái. A fiaira nem ha­ragudott, de igyekezett elfelejteni őket. Két fiam volt. gondolta néha, és most. . .? Vannak Is meg nincsenek is, de inkább nincsenek. Őszülni kezdett, fekete hajára szürke dér tele det S mindez miat­tuk . Azelőtt, ha megszomjazott, gyak­ran velük ment le a pincébe, most már csak egyedül borozgat. Pedig a hordók a régiek, a bor Is olyan piros, mint azelőtt, a pince boltozatán tovább enyészik a pe­nész. látszólag semmi nem változott, csak ő maradt egyedül. Nem baj, gondolta da­cosan néha, így is jól van! Mámoros fő­vel ilyen gondolatai támadtak: „Fiaim már nincsenek, de azért a magam gazdá­ja vagyok, mint azelőtt.. .1“ Biztatta ma­gát, nagy szüksége volt a biztatásra, az önámításra... A pince sötétjét pislákol­va füstölgő petróleum mécses próbálta el-, űzni. Néha a szelelő nyíláson át apró fuvallat szökött a hordók közé, és meg­lobogtatta a lángocskát. A falakon árnyak mozdultak és közelebb hajoltak Török Pé­terhez. Mereven bámult a lángba, s a kezében levő pohárban piros bor gyön­gyözött, A lángban is meg a pohárban is önmagát látta — fiatalon. Vásáron van. Báránybör bekecsben és kucsmában, szét­vetett lábbal áll a lovai mellett, körülöt­te kupecek, cigányok és lókereskedők. Rajongott a szép lovakért, a szép állat mindene volt. Igaz, kevés szekér rúdja 'mellett táncoltak olyan tüzes csikók, mint az ő könnyű lőcsös kocsija előtt. Az volt ám az igazi világ .. .1 A szelező nyíláson át újra besompoly­­gott egy szélfióka és megmozgatta az ár­nyakat, a kupecokat... A lovait akar­ták ... Török uram, mondták a kupecok, csapjon belé, Török uram, nem bánja meg! ... És versengve nyújtogatták feléje a kezüket, úgy igyekeztek túllicitálni egy­mást ... Csapjon belé és gyerünk, megisz­­szuk az áldomást, Török uram .. .1 Kóstolgatva, három hajtásra kiitta a bo­rát. Kicsit savanykás, mert a kétharmada otelló, de azért jó bor. A lopóért nyúlt, karcsú üvegszálát a hordóba dugta és jól megszivta. A piros ital felfutott az üvegcsőben és buzogni kezdett a literes lopóban. Miért lopó, gondolta, amikor a magamét iszom belőle, a hordó is az enyém, kitől lopnék hát...? Ügy látszik, erre nem gondolt, aki először lopónak nevezte. Újra ivott. El akarta űzni a kupecokat. Minek lábatlankodnak itt, mint a szelle­mek, nincsenek már eladó lovai. Nehéz kezével a levegőbe sújtott, űzte magától a múlt árnyait. Tűnjetek .. .1 De a gyerekek .. .1 Megjfoghatatlan :.. Hogyan is történhetett? Ki nevelte hát őket, az apjuk, vagy/., kicsoda?., je­lentkezzen aki nevelte még rajta kívül a fiait! Talán a nagyvilág?! Igazán nem egyszerű dolog, érthetetlen és szinte bor­zongató, mint egy elemi csapás, amely vá­ratlanul és védhetetlenül tör az emberre.' Ki hát a bűnös a végzetes összecsapás­ban, a szakításban? A falu őt igazolja. A falu erkölcse az ő erkölcse, az ősi erkölcs, melynek szellemében a Török nemzedékeket nevelték. És ő így akarta. Jó apa volt, mindent megadott a fiainak, ami az életben való helytálláshoz szük­séges. Megtanította őket dolgozni, szeret­ni a földet, megbecsülni a lovakat, az ál­latokat. Megmagyarázta, hogyan vágják a ledőlt lóherét, hogy el ne törjön a kaszá­juk. Télen az erdőn csattogó fejszecsapások közt mutatta meg nekik, hová vágjanak az emberderéknyi tölgynek, amikor •már átfűrészelték, hogy arra dőljön, amerre akarják. Ö igazán mindent megtett. Mi ez hát mégis, mit akarnak tőle, hol vétette el a dolgot? És elvétette egyáltalán? Janinak, az idősebbnek a képe merült fel a pohárban. Még a piros fol|ot is lát­ja a bal arcán, ahol megütötte. Életében először és utoljára arculvágta a fiát, s később mégis úgy érezte, mintha ő kap­ta volna a pofont Pedig joggal ütötte meg — erről határozottan meg van győződve —, hálátlan volt az apja iránt, megta­gadta az évszázados törvényt, meg kellett hát büntetnie. Nem lehet csak úgy láb­bal tiporni a parasztélet törvényeit, a kö­lyök meg ezt akarta, megtagadni a falut, a földet. Akarta? Lábbal is tiporta, igaz, megkapta érte a magáét. Nem, nem úgy van az egészen, hiába fordult fel a háború óta az egész világ, a föld és a vagyon törvényeihez hasonló vastörvények örök szabályai az emberi életnek, amelyeket senki sem sérthet meg büntetlenül Jani megsértette, elment... el kellett mennj.e. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom