A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-17 / 7. szám
várom a pályaudvaron, jó? — Nem.,. nem, Inkább találkozzunk este valahol — szóltam kétségbeesetten, mert azt elkökéltem, hogy ha a szívem szakad is bele, arra a randevúra már nem * megyek el. Kicsit csodálkozott, de beleegyezett. Megbeszéltük a randevút és megcsókolta a kezem, én meg adanyújtottam neki a számat. Sosem felejtem el a tekintetét, ahogy arca közeledett felém, s a csókját sem. Nem, semmi szenvedély, semmi mohóság nem volt benne. Kedves volt, igaz szív szülte, felejthetetlenül puha, meleg csók. Másnap reggel hazautazott s én szótlanul lézengtem egész nap. Aztán hazautaztam és aznap este ott voltam a randevún. Nem bírtam ki, hogy ne menjek el. Ügy éreztem, megfulladnék otthon, miközben Gábor hiába vár rám. Kocsi nélkül volt, két színházjegyet hozott. Az előadás után sokáig sétálgattunk, beszélgettünk. Gábor el akart kísérni a villamoson hazáig, de kedvesen lebeszéltem erről. Azt mondtam, késő van, haza kell mennie, a villamoson már nem veszek el és ott áll meg a ház előtt. Holnap pedig találkozunk megint... Aznap este újra levelet írtam és elhatároztam, történjék bármi, odaadom neki, hiszen a tét egyre nagyobb lesz. Másnap este sugárzó arccal fogadott: — Gyere kedves . sietnünk kell... — Hova? — csodálkoztam. — Édesanyáik várnak ránk, szeretnének megismerni Téged, mindent elmondtam nekik kettőnkről... azt Is, hogy feleségül szeretnélek venni. Ugye furcsa, hogy itt az óra alatt kérem meg a kezed, de nem bírtam tovább. Szeretlek. Esztike... nagyon szeretlek .. egy életreszőlóan, Kedves... és te, te... te is szeretsz? Nem tudtam szólni, mert torkomat sírás fojtogatta. Nem tudtam ellenkezni vele, elmentünk a szüleihez Az utcán hirtelen elhatározással megkérdeztem: — Mondd Gábor, akkor is szeretnél, ha mondjuk, szövőnő lennék, az apám meg munkás, és a villát is csak kitaláltam volna? Csodálkozva nézett rám, majd elnevette magát: — Hát persze, hiszen ezek a dolgok * számomra teljesen érdektelenek, ahhoz hogy boldogok lehessünk, csakis kettőnk érzése fontos, nem az, hogy kik és mik vagyunk, vagy miként élnek szüléink, nem? — Hagyjuk ezt, butaságot kérdeztem — szóltam majdnem sírva és mentünk tovább. Szülei nagyon kedvesek voltak. Megöleltek, lányuknak neveztek, szüleim iránt kérdezősködtek. Azt mondták szeretnének ellátogatni hozzánk. Nyögve, kínlódva soroltam újabb hazugságaimat. — Apuék holnap elutaznak ... pár hétre lemennek nagymamához.majd ha hazajöttek... és így tovább és így tovább. Öh, hogy utáltam magam. Aztán eltelt két hónap örökös hazudozásokkal, huzavonákkal. Hol apu gyengélkedett, hol anyu, kifogást mindig találtam e látogatás elhalasztására. Gábort nem engedtem a házunk közelébe. Mindig kierőszakoltam a villamosnál való búcsút. Szerencsére sokat volt vidéken és ilyenkor -nem kellett álnokoskodnom, hazudoznom. A levél még mindig a tás■ kámban lapult, agyongyűrve, mert nem mertem odaadni, vagy elküldeni neki. Egyik augusztusvégi estén véletlenül elkottyantottam, hogy pár nap múlva lesz a születésnapom. Azon a héten éppen délutáni műszakra kerültem, így összevissza hazudtam neki miért nem tölthetjük együtt az estét. Elbúcsúztunk a villamosnál. Gábor ezúttal nem hagyott elszökni, taxiba ült és követte a villamost. Megnézte hol szállók le és kileste a. házat is. Ki gondolta volna, hogy a megállónál lassító taxiban Gábor ül. De nem rossz szándék, nem bizalmatlanság késztette erre. Nem! A születésnapom! Meglepetést akart! S azon a bizonyos napon este 7 órakor becsöngetett hozzánk. Anyuék otthon voltak és csodálkozva néztek a hatalmas csokorral érkező fiatalemberre, de azért csak megkínálták hellyel. — Nem... a kislányunk semmit nem szólt nekünk erről az ismeretségről — mondta szégyenkezve apám. Pedig eddig mindig elmondott mindent ami vele történt. — Mióta ismerik egymást? — kérdezte anyu. . . — Na, majd én adok neki — ígérte apám — azért mert egyszerű emberek vagyunk, nem tűröm magam körül a titkot, a hazugságot Mindig arra tanítottam, hogy a szüleihez őszinte legyen ... — Most hol van? — kérdezte kínlódva Gábor. — Délutáni műszakban dolgozik ... dehát nem tudja? -* csodálkozott- anyu. — Nem ... azazhogy----- egyetemet.. * illetve... — Igen, a fejébe vette, de nem sikerült, majd jövőre megpróbálja megint... — Csak nem azt akarja mondani, hogy hazudott magának, hogy azt állította egyetemre jár? — kérdezte apám. Talán csak nem mondta még azt is, hogy ml grófok, vagy hercegek vagyunk? — Nem ... azazhogy ... úgy tudtam ... Ön orvos ... izé ... de nekem már mennem kell... elnézést kérek a zavarásért ... ... — Ne menjen még----- igazan raer... talán tisztázhatnánk ezt az egész dolgot.. valami félreértés és a virágot... a virágot itt hagyhatná-----biztosan örülne neki — siránkozott anyu. — Nem, azt hiszem felesleges... legjobb lesz, ha nem -hagyom itt.... Jó estét kívánok... mondta Gábor és kiszédült az ajtón. * ' Keservesebb estém annál sosem volt, de remélem nem is lesz az életemben. Nem elég, hogy mihelyt hazaértem szívembe hasított a kegyetlen valóság: mindennek vége, de hajnalig hallgathattam apám szemrehányásait. — Ezt kellett megélnem, ezért dolgoztam tízéves korom óta, ezért adtam meg neki mindent... a gondolatait is lestem... most meg, mikor felnőtt, amikor megöregedtem, szégyenli, hogy munkás az apja, hogy csak egyszerű, kérges kezű, szerszámlakatos. Minek mentegetőztem volna, hogy magam sem tudom, miért tettem, úgysem hitték volna el, hiszen magamnak is úgy tűnt az egész, mint egy lidérces álom. Nem szóltam hát semmit... Hallgattam. Azóta hónapok teltek el és én legyőzve a szégyen és szeméremérzés minden gátlását, legalább tíz levelet írtam Gábornak. Telefonon ki tudja hányszor kerestem, de sosem vette át a kagylót, azt üzente: elnézést kér, nincs beszélnivalója velem. A leveleimre pedig csak egyszer válaszolt, négy sórban: ,,Ne haragudjon udvariatlan eljárásomért, de biztos vagyok benne, hogy kettőnknek nincs többé semmi beszélnivalója egymással. Sosem szívelhettem a- hazugságot, hogy bocsátanám rheg éppen olyan esetben, amelytől egész jövendő életem, boldogságom függ. Tisztelettel.“ Hát így történt. . ez lett a meggondolatlan, buta hazugságból. Bujkálás Egymás mellett mentek. A hó csikorgott a lábuk alatt. — Emlékszel? — állt meg az asszony. Kicsi volt, törékeny, édgsarcü, De ha sokáig nézted, rájöttél, hogy a szeme édesíti meg az arcát. — Emlékszel még? — megállt és a férfira nézett. — Emlékszem — mondta az'— hogyne — és a fára nézett. s' — Hideg van — húzta össze magán a kabátot az asszony. — Hideg van? Gyere, megmelegítlek — mondta a férfi s megálltak a fa alatt. — Ne, ne csókolj meg.’A rúzs... — De amikor majd megőrjítesz. —• Giccs, giccs — nevetett az asszony. — Nem az. Komolyan mondom. Sokáig hallgattak mind a ketten. Néha egymásra néztek, s olyankor mosolygott a szemük. Különösen az asszony sperrte volt szép. A gyalogúton fiatalok jöttek korcsolyacipővel a vállukon. Utánuk néztek. — fó nekik — sóhajtotta a nő. — Miért jó? — nézett rá a férfi. — Nem kell hazudniuk. Nem kell bujkálniuk. A férfi hallgatott. — Most miért hallgatsz? — Aláírom — mondta a férfi. Tovább mentek. Lábuk alatt apró tüzes kristályokként csillogott és sírt a hó. .— Nekem meg jó a férjem. És mégis itt vagyok veled. Mi vagyok akkor én? Az vagyok? Mond meg, az vagyok? A férfi hallgatott. — Tudom, hogy az vagyok és mégis jó veled és nem is szégyenkezem. — Kicsit hallgatott. — Mikor nyáron hazamentem, akkor rettenetes volt. Nem tudtam ránézni. Csak sírtam. Ha megnősülsz, a te 1e-leséged is sír majd, ha megcsal. Szemében kis gúnyos, fullánkos tüzek gyúltak. Szinte boldogan ismételgette: — Ha téged csal meg a feleséged, az is sír majd. Minden asszony' sír egyszer, amikor megcsalja a férjét. A tied is fog sírni. — Most boldog vagy? — mondta a férfi-Az asszony elhallgatott. Szemében kihunyt a fényforrás. Egyszerre harminc éves lett. * — Miért? — kérdezte sokára. — Hogy ezt mondhatod nekem! Az asszony hallgatott. Mentek egymás mellett mint két idegen. Aztán az aszszony megfogta a karfát. — Ne haragudj. Utálatos voltam. — mondta. — Nem haragszom — biztosította a férfi. — Igazán nem haragszol? Az asszony újra mosolygott. — Gyere, menjünk vissza a szállodába — hangjában sürgetés yolt és egy kis alázat is. — Most menjünk vissza! Elindultak. Egyre gyorsabban. A férfi egyszercsak megállóit. — Nem fog sírni. Érted? — mondta. — Mi? —Az én feleségem nem fog megcsalni, érted? — kiabált. — Az enyém rendes’ lesz. Érted?! Sokáig mentek szó nélkül egymás mellett. Aztán hirtelen szembe álltak és egyszerre kezdtek nevetni. Bánatosan, kicsit szégyenlősen, kesernyésen nevettek Tudták, hogy kitalálták egymás gondolatát. • , Y 1 TÓTH ELEMÉR 13
