A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-22 / 29. szám
s—steledik. A vacsorához I akarok hozzálátni, vZZ- amikor valaki becsönget. Igénytelen külsejű, de rendesen öltözött ötven év körüli férfit látok az ajtó előtt. — Nincsen lyukas fazeka? Megfoltoznám. — Lyukas fazekam? Nahát, még ilyesmivel Is foglalkoznak manapság? Furcsán fest egy „drótos” Ostravában, a nagy város kellős közepén, egy hatalmas bérház harmadik emeletén. — Honnan való? — Árvát vagyok. — Egészen eddig főtt? — Eddig. De nem drótozni jöttem. A Sztálin nagybányában dolgozom. Bányász vagyok jó néhány éve. — Akkor hát... bizonyára rosszul keres — esek neki újabb kíváncsiságommal. Mi tagadás, kivívánkozik belőlem. — Nem is. Kettő és félezerre mindig kijövök, jó partiban dolgozom. De ha a szénrétégek sem fösvénykednek, bejön a három és fél ezres. Volt már úgy is, hogy tisztán négyet küldtem haza az aszszonynak. — Akkor... nem értem — faggatom tovább pogányul hívatlan vendégem. De ő nagylelkű mint néha a föld szénrétegei és beszél kérdezés nélkül is. Remek riportanyag. — Tudja, fiatal és jókedvű legényekkel lakom egy szobában. Ilyenkor, fizetés alkalmával, derekasan felöntenek a garatra és duhajkodnak. Pedig jó fiúk, jól is dolgoznak. Házhoz jött riport Én nem tudom megszokni az Halt. Inkább eljárok fazekat foltozni. Valahogy benne is maradt a véremben. Egész élelemben ezt csináltam. Az ükapám, a dédapám, a nagyapám, az apám s fó magam is huszonhat éven, keresztül. Nyomorúságos örökség volt. A fiam ma már gyorsabban közlekedik. Repülőtiszt Prágában. A lányom meg, tessék, csak elképzelni, filozófus lesz. És ha hallaná zongorázni! Tavalyelőtt vettem neki egy zongorát. Csodájára jár a falu. Ez az első zongora a faluban. A taknyos...! Bocsánat, így hívom. Ez a beceneve, pedig már húsz éves. De úgy a kedvemben tud járni! Szép házat építettünk odahaza. Abban van a zongora. Én is szerettem énekelni: A fáknak énekeltem, a virágoknak meg a folyóknak és a réteknek. Volt egy kutyám is, azzal beszélgettem. Az embereknek nem volt idejük arra, hogy meghallgassanak. Igaz is, mi voltam én? Országutak vándora. Eta nem akadt munka, koldulnom kellett egy darab kenyeret. És képzelje, a lányom... no meg a fiam is, néha nem is akarom elhinni .. Csak, ha látom őket, akkor, hiszem. S ha tudná, milyen jó gyerekek... De nem akarom föltartani. Még a fazekait sem szedte elő, én meg csak beszélek, nemhogy elhallgattatna. Igaz, igaz, bólogatok, a fazekaim Végignézem a konyha kredencet. Akad ott elég öreg, de lyukas egy sem. S nem is véletlen. Hiába, a fazékaknak is megvan a saját sorsuk. Mi tagadás, egy hete, hogy kidobtam kettőt. Ugyanis, vettem egy igen formás kis szürkét, hát mondom, legyen elég, helye. De benézek azért az éléskamrába, sőt a fürdőszobába is, abban a reményben, hogy ott majd csak akadt valami. Végül eszembe jut, hogy a padfeljáróra tettem ki egy mosótálat, ezt érdeme: lenne megfenekeltetni. Nagyot kurjantottam örömömben és felrohantam egy emeletet. Csakhogy a félhomályban mintha villámütés értevolna az egyamat. — Egy fityingem sincs. Holnap reggel van a fizetés. < N < OS < iJ OS en < U u cn 13 u z w S az utolsó pénzemért a Miklós fiamnak vettem meg a régen megálmodott nagy akváriumot — torpantam meg félúton. — Nem számít, az kérem. Megcsinálom pénz nélkül is. Ha errefelé járok, majd felnézek és kifizeti. — Hitelbe? Ö áldott vállalkozás! És nem fél, hogy nem fizetem ki? Nem tudom, mit felelt, mert már nem is voltam ott mellette. Árva földjén barangoltam. Azon a földön, amely hajdanán fösvény kebellel mérte lakóinak a kenyeret, de keblükbe nem felejtette oda ültetni a meleg, őszinte emberszívet. A végtelen erdők összeborultak fölöttem és Árva földjének Árva nevű folyója ügy ömlött a szívemre, mint a legigazibb, a legnagyobb, a legtisztább könnycsepp, vagy a Föld legnagyobb méretű brilliánsa. MOYZES ILONA JfSSSSSSSSfSSSSSSSSSJVSSSSSSSSfSfSSSSSSfSSfSSf/SSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSrSSfS/SSffSSSSSffSffS/SSfSfSSSSSS/fSSSSSSSSS/SSS: Mert nem ismert magától emberibb embert. Saját maga is csodálkozott, hogy ilyen egyszerűen, minden különösebb mellékíz nélkül elismeri. Másnap ebéd után az Aranyhegyre indultak: Pista kíváncsi volt a szőlőre. Végigballagtak az udvaron, s a kert farán kilépve a kiskapun, a szőlő felé kanyargó dűlőúton mentek lassan, ráérősen tovább. Bognár József rá-rápillantott a fiára: büszkeségtől dagadozott a melle. Kicsi gyereknek látta, aki a kalászát hányó búzában pirosgombos sapkájában szaladozott, mint a kiscsikó Csak egy egy nagyobb ugrásnál villant meg a zöld kalásztengerben a tűzpiros bokréta. — Hé, gyerek, hol vagy?... Merre vagy... — Itt... itt vagyok, édesapám! — Messze... Nem látlak! Lapult a gyerek, nagyot hallgatva, hogy a következő pillanatban nagyot kacagva megmutassa magát — Itt vagyok, édesapám! Ül a gyerek, ül a szekérdeszkán, nagy hegyesen, fogja a gyeplőt feszesen, s öröm tüze ég a szemében, hogy apró kezének egyetlen rántására, hogyan engedelmeskedik a két nagy állat. Hatamasnak, erősnek érzi magát. Cuppog az apró szája, futásra nógatja a lovakat, s amikor azoik nekiiramodva majd lerántják az ülésdeszkáról, riadt könyörgéssel tekint az apjára és sírásra görbül a szája. A kivénült ló helyére fiatal kerül a rúd mellé, de csökönyös, nem húz. Teli a szekér trágyával, s az emelkedőn gyökeret ver a rudas lába. Hiába a nógatás, hiába a szép szó, az ostor. Lánc kerül a derekára meg csatolófa. Remeg a ló négy lába, neki-neki iramodik, de nem mozdul. Elfogy a türelem előkerül a villanyéi, és zuhognak az ütések káromkodással vegyest. A gyerek a szekér mellett sír, toporzékol, könyörög: — Ne, ne bántsa, édesapám! Dühöngve ordít rá az apa: — Menj a lábam alól, te kölyök! De a gyerek, ha lehet még keservesebben rimánkodik: — Ne üsse, ne csapja agyon, édesapám!,.. Inkább engem verjen meg? Engem üssön! Az ütésre emelkedő kéz megáll a levegőben, a harag szikrái kihullanak az apa szeméből, majd a harag utolsó maradéka is kísszusszan a melléből, és a súlyos kérges tenyér megsimítja a gyerek bozontos fejét. Egy kis kiengesztelő, biztató mosoly is csordul utána. Télutó, tizenkét éves a gyerek. Szecskát kellene vágni, de a Garam olvadozó jegének még mindig nagy a vonzereje. Elszökik s vagy két óra múlva csuromvizesen tér haza, nyakig szakadt a jeges vízbe. A megrémült apán egy pillanat alatt átfut a gondolat: milyen könynyen elveszíthetné az egyetlen fiát. S akkora pofont csattintott a gyerek arcára, hogy az asz‘af alá esett. Feltápászkodik a gyerek, mogorván ikönny nélkül törülgeti keze-feiével vérző orrát. Dunna alá bújtatia az anyja, mert didereg, reszket a fiú. mint a nyárfalevél. Estefelé a megbékélt apa az ágy szélére ül. Nem durcás, nem makacs a kitiizesedett arcú fiú, megkeresi az apa durva kezét és megcsókolja. Sebesen fordul kifelé az 12
