A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-22 / 29. szám
IVAN SAMJAK1N I A csúnya lány Meghívtak egyszer egy iskolába. Miután találkoztam a diákokkal és a tanítókkal, leültünk az igazgató szobájában beszélgetni. Szóba került egyebek között a nemeslelküség és az önmegtagadás is. Elmondták, hogy egy távoli falu tanítónője örökbefogadott két gyereket: az apjuk elhagyta őket, az édesanyjuk meghalt. Lehet, hogy nem is tulajdonítottam volna az esetnek nagyobb jelentőséget, ha nem érzem meg, hogy a jelenlevők véleménye különböző róla. És így elhatároztam, hogy az említett tanítónőt minden áron látnom kell. Október volt, borongós, szeles, de azért elég meleg őszi nap. Csak a nemrégiben ért véget a vénasszonyok nyara és az iikörnyál befonta az útmenti száraz fűszálakat. Egyenesen a mezőn keresztül indultam az iskola felé. Épp folyt a tanítás. Hogy ne zavartam meg, letelepedtem egy öreg jegenyefa alatt álló padra. Ám még alig érkeztem „a helyzetet mérlegelni“, már sneg is nylkordult az ajtó s a küszöbön egy körülbelül az én koromban járó nő jelent meg. Nyomban megismertem, noha már vagy egy negyedszázada nem láttuk egymást. Tizerföt-tizenhat esztendős korunkban szoktunk volt találkozni. — Nagyezsda? — csúszott ki a számon. Ö csak egy pár másodperc múlva ismert fel. Végül megszólalt: — Istenem ! Micsoda vendég ! Leszaladt a lépcsőkön és felém indult. Kezet szorítottunk, egymás szemébe néztünk s örvendezve és egy kissé zavarban is mosolyogtunk egymásra. — Micsoda vendég! — ismételte. Bevallottam: B. KONECNY RAJZA — Képzeld el mikor u kereszt és vezeték nevedet hallottam, eszembe se jutott, bogy ró lat, van szó. Mikor azonban megláttalak, nyomban megismertelek. Hangosan felnevetett s az arca valahogy megszépült. # • * 'Ezzel a nővel ifjúságom egy érdekes emléke függ össze. Azaz voltaképp nem is nővel, hanem lánnyal. És nem is az én emlékT':n, de egy, számomra ma már idegen fiatalember emléke, akinek a feje tele volt romantikával s a szíve nem mindennapi kalandok után vágyott. Ez a fiatalember beleszeretett egy lányba, az osztálytársnőjébe. Első szerelme volt s az első szerelem mindig gyönyörű. A lányt természetfölötti teremtésnek látta. A lány azonban ravasz, hűvös, hálátlan és esztelen volt. Az érzelmek elvakította fiatalember mindezt nem vette észre. Szeretett volna találkozni vele — élete első találkáján. Mikor beálltak a. meleg májusi napok, hosszas gondolkodás után elszánta magát: belecsempészett a lány tankönyvébe egy levelet. Látta amint elolvasta és elrejtette — a keblébe. Ö ! Milyen boldoggá tette: a levelet a szívére rejtette 1 Alig bírta kivárni az estét. Alighogy besötétedett, sietett a találka helyére. Találkahelyül egy poetikus hidat választott. A parti cserjék között fülemüle csattogott, a hold ezüstös utat szőtt a vízen, árnyak imbolyogtak rajta... S mikor a fiatalember nem látta a kedvest, s lefutott a töltésről, hogy idegen szemek előtt rejtetten várja meg, a híd alól fiúk ugrottak ki, 'megverték és beledobták a sekélyvízű folyóba. Így végződött ez a szerelem. * * * Három napig nem jártam iskolába : betegnek tetettem magam. Mikor először jelentem meg az iskolában, kacagva fogadtak : — Beszéld el, hogy jártál a találkán! — Hallgattam, de lassan ért bennem a bosszú gondolata: újabb találkát beszélek meg, igazi találkát, amelyről senki sem fog tudni. De kivel? Amint egy erdei tisztáson épp ezen 'örtem a fejem, eszembe jutott, hogy csak egy tanulótársnőm nem nevetett ki a többiekkel együtt. Együttérzőn tekintett rám, s még azt is meg merte mondani, hogy aljasság, amit tettek s nincs rajta semmi nevetnivaló. Nagya nem volt szép lány, de jól tanult, versenyben álltunk egymással. Ö a nyelveket és az irodalomtörténetet szerette,. én a matematikát és fizikát. Azzal Is közelebb kerültünk egymáshoz, hogy az iskolából majd mindig együtt mentünk haza. Egyszóval hosszas fontolgatás után arra az eredményre jutottam, hogy a következő alkalommal csupán Nagyával beszélhetek meg találkát. Levélben kértem tőle. amelyet iskolába menet adtam neki. Ettől a pillanattól kezdve kínzott az aggodalom, hogy ebből a találkából se lesz semmi. Nagya azonban eljött a találkára. Jártunk-keltünk a mezei ösvényeken, beszélgettünk a vizsgákról, az elolvasott könyvekről, majd újabb találkában állapodtunk meg. A harmadik este ... összecsókolőztunk. S ez annyira megtetszett nekünk, hogy később egyre kevesebbet beszélgettünk és többet csókolőztunk. Az iskolába győztesként jártam be. Ha a gúnyolódókra tekintettem, azt gondoltam magamban: — Jól túljártam az eszeteken, találkára járok egy lánnyal, csókolőzunk s ti mit se tudtok erről és nem is fogtok tudni. De ezek a találkák Is rosszul végződtek. Édesapám egyszer írott üzenetet küldött velem a szomszéd erdésznek. Lóháton mentem és puskát is vittem magammal. Uiam egy falu mellett vezetett s a visszafelé vivő úton egy udvar mellett lovagoltam el, ahol egy mérges kutyát tartottak. Alaposan feldühösítettem, s mikor már mérgében majd megveszett, rálőttem. A 16 megriadt, (féireugrott, én meg a földre estem. Bal lábamban éles fájdalmat éreztem. Míg a lábam rendbejött, édesapámat áthelyezték egy más szakaszra s így Nagyával többé nem találkoztam. Ősszel városba mentem továbbtanulni: írtam neki, de ha jól emlékszem, választ nem kaptam. Fáradtan leültem egy tőkére s gondolataimba merülve egy kis bottal kotortam a száraz levelek között. Eszembe jutott, hogy mikor egyszer ez Ifjúkori emlékeimről beszéltem baráti társaságban, irónlkusan emlékeztem meg róluk, hogy. nevetségesnek hassanak. Most azonban mikor Nagyával nem mint lánynyal, hanem olyan nővel találkoztam, aki túl van már a negyvenen, nem találtam az emléket nevetségesnek. Épp ellenkezőleg, szomorúság fogott el. Nagyezsda Ivanovna ott talált a tőkén ülve. — Elfáradtál? — kérdezte asszonyos gyöngéden. — Én meg már azt hittem, hogy megszöktél. Tetszett nekem, hogy ilyen egyszerűen, barátságosan szólt hozzám. Át is öltözött a tiszteletemre. Most zöd blúz és szürke szoknya volt rajta, a nyakán pedig könyű muszlin sál. Minden ízléses volt, rajta, megfiatalította. Ellenkező hatása csupán egyszerű hajviseletének volt. — Tessék, gyerünk hozzám. Az iskola felé indultunk. — Az ablakot az én fiam törte be, —■adta tudtomra, mintha a gyerek ki tudja milyen hősi cselekedetet hajtott volna végre. — Elsős . .. Éppen kérdezősködni -akartam a gyerekek felől, de szavai visszatartottak. „Lehet, azt hiszi, hogy semmiről sem tudok ...“ — Büntetésből elküldtem az erdőbe levelet gyűjteni — folytatta Nagya. — Az utolsó mohikánok vagyunk itt: még mindig magunk sütjük a kenyeret. Levélen. Bizonyára emlékszel még, hogy sütötte édesanyám? A házban nem volt senki, elcsodálkoztam, mikor volt érkezése Nagyezsdának felkészülni a vendéglátásra. S míg fel és alá járt, hogy megvendégeljen, én a könyveit nézegettem, sok könyve volt: szépirodalom, agronómia, gyümölcskertészeti, sőt orvosi szakirodalom is. Megkérdeztem: — Tán csak nem gyógyítasz? — Mindenféle előadja magát. Messze vagyunk a’ várostól — válaszolta röviden, majd az asztalhoz invitált. Szemben ültünk egymással. Én arccal az ablak felé, mely mögött bulldogálő jegenyefalevelek keringtek. — Nyáron, mikor a jegenyefa virágzik, az illata biztos elaltat mindenkit. — Szépen susog. Szeretem hallgatni. Néha látogatóim is akadnak. A kolhoz és a községi tanács elnöke. Kedves emberek. — Nagya felsőhajtott. Megsajnáltam. Felemeltem mézborral teli poharamat. — A találkozásunkra... Koccintottunk és ő kedvesen elmosolyodott. A mézbor jó volt. Dicsértem. Elképzeltem Nagya életét; munkával és gonddal teli élet volt. A szobába bátortalanul belépett egy, vagy tízéves kislány, köszönt, majd Nagyezsda Ivanovnához fordult: — Elvittem, mama. — Jól van, Kátya. Ismerkedjetek meg. Ez a bácsi könyveket ír. — Igazán? — A kislány kék szemében érdeklődés villant meg. Folytatás a 15. oldalon 10
