A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-23 / 51. szám
Karel Hájek felvétele MIROSLAV HOLUB Hazatérés vidéki moziból Már nem tudom, mit játszottak. Semmi se történt, a föld föld maradt, a fák fák maradtak, a sár sár maradt, s a köd köd maradt. A távolban kutyák ugattak, s a holdnak emberarca volt. Csak otthon szólt: Annám — s ezt már tíz éve nem mondta nekem. S megcsókolt, mintha nem volna fekete föld. És a villanyfőző énekelt, igazán énekelt, Hogy mit játszottak, már nem emlékszem. Fordította: Gál Sándor I SI 51 K Vacsora a vonaton A bratislavai személyvonat lihegve fékez a galántai pályaudvaron. Néhány percig áll csupán, amíg az utasok felszállnak, azután ismét elindul. Konok novemberi eső cseppjei gördülnek le az ablakokon. Kanyarognak, megkeresik egymást, összefonódnak és apró patakokká duzzadva mossák az üveget. — Szabad? — Tessék. Idősebb, keményarcú férfi. Kiszól a folyóséra. -— Ide fiúk, ez bagós szakasz és hely is v*n, bőven. Bejön két fiatal ember, köszönnek, leülnek. Az egyik fiatal hangos nevetéssel megszólal. — Na Feri bácsi, nem vacsorázunk? A három aktatáska szinte egyszerre nyílik. Hatalmas kenyérszeletek, kemény kolbászszálak, sztaniolba burkolt sajtok kerülnek elő a táskákból. Feri bácsi felkiált: — Nézzétek mit adott már megint az asszony! Töpörtyűt! Vastagfalú befőttes üveget mutat az öreg. Tetejére takarónak hólyagpapírt ügyeskedett az asszonyi kéz. Az üveg fala foltos a zsírtól. Benne nagy, összepréselt, barna töpörtyű szemek. — Feri bácsi, cseréljünk, hiszen a maga gyomra ezt nem bírja. Az én gyenge kis gyomromnak meg egyenesen orvosság. Adok érte sajtot. Lassan elrendeződik az ennivaló a térdekre fektetett fehér kenyértakarőn, kattannak a bicskák és a három férfi enni kezd. A fiatalabb késhegyre szurkálja a töpörtyűszemeket, feldíszíti velük a kenyerét, aztán a félig telt poharat átnyújtja a társaság harmadik tagjának. — Nesze, te se sírjál! Az eddig szótlan harmadik elveszi és megszólal: — Hát meddig vacsorázgatunk még így együtt, Feri bátyám? Az öreg — arca éppen fényesre feszül egy hatalmas falattól — tele szájjal válaszol: — Májusig! Akkor aztán — ihaj-tynbaj gyöngyélet! Postás hozza a gubát havonta! — Aztán nem húz rá még egy pár évej.? Hiszen még jól bírja magát! — Otthon fiam, a szövetkezetben még eltéblábolok, de a gyárban: fájront. jobb kezében van a kés, baljában a kenyér, arra szorítja hüvelykujjával a sajtot. Most megáll a keze a levegőben aztán leereszkedik a térdére. — Mert nézzétek csak. Negyvennyolc éve dolgozom. Tizenkét esztendős koromban az uradalomban, aztán surbankó-legényként a pesti Ganznál. Később építkezés cseh földön, építkezés keleten, alagútban Bystricánál. Aztán voltam munkanélküli is, szenet is trógeröltem, mert élni kellett. Hű, de rohadt meló az fiúk! Inkább tíz műszak a gyárban egyhuzamban! Jobban megnézem az öreget. Amikor bejött, a krónikás ember önkéntelen típuskereső figyelmével méregettem. Alacsony szikár termet. A kezét nézem. Körmei erősek, vastagok, ráncot vetettek és a ráncok feketék. A por, az olaj beeszi magát a körömházba, meg a deres üstök alatt az öreg homlok barázdáiba is. Kattannak a bicskák. A fiatal legény mosolyog. — Jó volt. Megint a vonaton Vacsoráztam. Mindig mondom édesanyámnak, ne tálaljon nekem indulás előtt olyan sokat, mert én az úton újra vacsorázom A maradék az aktatáskába kerül A két fiatal kész cigarettára gyújt, az öreg sodor. De a fiatal csikókedve horgasán ficánkol és belekap Feri bácsiba — Aztán mondta, hiszen annyi felé járt . hol vannak a legszebb lányok? Az öreg mélyen lehúzza a füstöt. — Te még nőtlen vagy, ugye? Szinte rikkan a válasz: — De még mennyire! Van nekem eszem! Feri bácsi nem mosolyodik — Láttam a kenyered. Jő kenyér, foszlós. — Az hát! Édesanyám csomagolta. ő maga is süti. Az öreg nagyot bólint. — Hát nekem az anyám meghalt, amikor úgy három éves pulya lehettem. Elvitte a tüdeje Meg aztán — ha élt volna, akkor sem csomagolhatott volna ilyen kenyeret Mert akkoriban kevés volt belőle. — Ojra megszívja a cigarettát. — A szerelemhez meg kenyér kell Lajos fiam! —fy— 9
