A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-12-02 / 48. szám

lalkoztat, hogy szerzem meg mezítlábas tanítványainknak a cipőt, Az én osztályomban már tizenhármán vannak. Menynyi van nálatok?..,

— Nem tudom... — válaszolták mindketten egyszerre.

— Nos, láthatjátok helyben vagyunk. Azt hiszem ünnepi megnyitómban ezt a hagyományt kellett volna előtérbe hoznom. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb lett volna, mint a tizenkilencedik század vívmányairól fecsegni.

— ígérem — felelte Nemes méltósággal — mindent elkövetek, hogy segítségedre legyek mezítlábas bajaink enyhítésében.

— A kérdés engem is erősen foglalkoztat — szólt Tuba, — miközben gondterhelten végigsimította hosszú sörényét — napok óta egy költemény érik bennem e témáról.

Fojtott hangon folyt le a tanítók és az igazgató közt a beszélgetés és Gábor figyelmét nem kerülte el az igazgató felhevült arca. Bántotta, hogy ezek az idegen felnőttek így megharagították. Lakatos Tuba megjegyezésére nem válaszolt, az ablak felé tekintett, majd belsőzsebéből kiszedte vakítóan tiszta zsebkendőjét és tűnődő mozdulattal végigsimította vele lüktető halántékát. Utána fennhangon az osztályhoz fordult. Bejelentette tanítványainak, hogy haza mehetnek, majd felszólította őket, hogy holnap reggel pontosan nyolc órakor, mindenki itt legyen.

A gyereksereg néhány perc alatt elhagyta a termet, hogy boldog hajrázással szétszéledjen a város minden irányában. A tanítók még együtt maradtak, a vitát tovább folytatták. Gábor a mezítlábas Babjakkal tartott, együtt mentek a Kúrianegyed felé, egészen a Rozmaring utcáig kísérte új barátját. Az úton beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott. Gábor volt a kezdeményező, azt kérdezte tőle, mi az, hogy napszámos? ...

— Hát napszámba jár dolgozni — válaszolta János, utána jó messzire köpött egy éleset.

— Én nem tudok ilyet köpni.

— Megtaníthatlak.

— Minek? — vonogatta meg a vállát Gábor.

— Hát a Dunába is köphetsz jó mészsziről. Ilyenkor aztán a kis halak összefutnak.

— Engem úgysem enged az apám a Dunához.

— Engem enged... mondd — fordult hirtelen feléje — a te apádnak van aranyórája lánccal?...

— Nincs.

— Akkor ti nem vagytok igazi úriemberek.

— De órája azért van.

— Igen, csakhogy^nem arany.

— Nem arany.

— És mondd, szokott a te anyád mosni úriembereknek.

— Nekem nincs anyám.

— Akkor te árva vagy.

— Nem vagyok árva — tiltakozott Gábor —, van nekem apám, aki szeret engem és vigyáz rám.

— És vesz neked cipőt — folytatta a barátja —, látod nekem van apám és anyám és nem vesznek... Folyton esak ígérnek.

— Nekem van két pár.

— Add nekem az egyiket.

— Odaadom — válaszolta Gábor lelkesen. — Sietek haza, majd elkérem aputól.

Elváltak, Gábor sietett egy ideig, aztán egyszerre csak lelassította lépteit. Arra gondolt, talán nem is szól az apjának... Egyszerűen fogja a cipőt és elviszi... Nem szól, majd Babják jános fogja hordani. A cipőnek úgy is mindegy... És most már látta barátját az iskolapadban az ő cipőjében. Aztán más cipőt is látott,

sok-sok cipőt meg csizmát, feketét, barnát, mind siettek... utánuk pedig mezítláb futott egy sereg gyerek. Amikor befordult a Csillag utcába, a szeptembert nap arcába sütött, és a sok cipő közül kivált egy pár fekete, igen fényes cipő. Egy pár volt, de a cipők mégsem voltak egyformák, az egyiken nagyon vastag talp volt és az, aki hordta, bicegett... És ekkor Gábor anélkül, hogy tudta volna, kimért, lassú léptekkel, bicegve indult hazafelé. Az udvarukba Is bicegve lépett be, majd bicegve sietett az apja felé, aki az istálló ajtaja előtt állt.

— Mit bicegsz, Gábor, — kérdezte az apja.

— Nem bicegek — tiltakozott riadtan.

— De bicegtél — erősgette az apja —

szorít a cipőd?

♦ Nem szorít — kiáltotta kétségbeesetten, mint akit tilosban kapnak — nem szorít — ismételte — csak úgy próbáltam egy kicsit bicegni.

— De miért Gábor, hát ezt tanultad az iskolában?

Gábor hirtelen felkapta a fejét, azt akarta válaszolni, hogy igen, de meggondolta magát és keskeny válla közé húzva a fejét makacsul hallgatott. Képtelen volt most beszélni arról, ami fájt neki... ami olyan nagyon mardosta. Lesütött szemmel állt az apja előtt és elmeíülten nézegette új cipője fényes orrát. Akkor hirtelen eszébe jutott a barátja, és mint aki egy kényes témáról el akarja terelni a beszélgetést, derűsen azzal, a kéréssel fordult az apjához, hogy régi cipőjét oda szeretné adni a barátjának, aki mezítláb jött az iskolába.

Apja, miközben megsimogatta a fejét, azt válaszolta:

— Majd meglátjuk, fiam.

És Gábor még aznap rájött, hogy jótékonykodni nem is olyan egyszerű és magától értetődő művelet, ahogy azt elképzelte. A kényelmetlenség és kínos zűrzavar mindjárt délután kezdődött, amikor fogta régi cipőjét és Babjákékhoz akart menni, hogy minél előbb megörvendeztesse új barátját. Azt hitte apjával már elintézte az ügyet, hiszen megmondta neki, nem vitte el titokban. De nem igy történt Az udvarban Szidi állította meg. Azt kérdezte tőle, hová megy?... De arra, hogy válaszoljon már nem volt Ideje, mert közben apja szólította, bosszankodva visszatért hát. Apja a létrán ölt felgyűrt Ingujjal, éppen elkészült Csikó etetésével, kényelmesen cigarettát sodort magának, egész magatartásán látni lehetett, hogy most ideje van és el szeretne egy kicsit szórakozni. Gábor viszont türelmetlen volt, égett a vágytői, hogy minél előbb barátja lábán lássa a cipőt. Morcosán állt az apja előtt, sűrűn és türelmetlenül pislogott a szeptemberi napfénytől, amely egyenesen a szemébe sütött.

— így, Ilyen piszkosan viszed a cipőt? — kérdezte az apja, — Gábor, hát nem szégyelled magad?

És Gábor szégyellte magát.

— Elfelejtettem — mondta zavartan és már rohant is a konyhába,, a cipőkrémért, majd kijött és apja előtt nagy hévvel tisztítani kezdte a cipőt.

' — Látod, milyen meggondolatlan vagy te. Ha ilyen piszkosan elviszed, akkor nemcsak a barátod, banem a szülei Is megharagudtak volna rád.

— Én nem tudtam, apu, bizony Isten, hogy nem tudtam.

— Ne esküdözzél, fiam, tudod, hogy nem szeretem... én úgyis elhiszem, hogy nem tudtad, hisz eddig még sosem adtál senkinek cipőt.

— Hát az igaz.

— Na látod, ezért kell megbeszélned velem vagy Fám nénivel mindent.

SZIROTYÁK DEZSŐ rajza

Gábor beleizzadt a cipőpucoiásba. A nagy munkában nemcsak a kezét, de az orrát is bepiszkította cipőkrémmel, a kopott cipő azonban ragyogni kezdett és Gábor szemmel láthatóan élvezte igyekezete fényes eredményét.

— Olyan, mintha űj lenne — örvendezett.

Ekkor jött ki Páni néni a mosogatóvízzel a konyhából. Miután az árokba vezető kis mélyedésbe öntötte a vizet, feléjük fordult.

— Na mi az, mit főztetek ki megint?

— Semmit — válaszolta az apja —, a régi cipőjét a barátjának ajándékozza.

— Micsoda? — kiáltotta fennhangon. —. Hát milliomosok vagyunk mi? ... Te töröd magad egész héten át reggeltől estig, hogy a gyereknek legyen és most egyszerre rád jön az ajándékozási láz?!

— Nem rám — nevetett Steiner —, hanem rá — mutatott Gáborra. — Én nem tehetek róla Kész tények elé állított.

Gábor ámuldozott, bosszantotta, hogy az apja is tréfát űz belőle, közben rettegés fogta el, hogy most egyszerre minden felborul ... Hiába tisztogatta fényesre a cipőt, hiába kérte az apjától, hiába igyekezett, fáradozott. Amikor pedig Fáni néni rászólt, hogy fogja a cipőt, vigye vissza a helyére, a kétségbeeséstől elsötétült előtte a világ. Egyszerre eltűnt előtte a napfényes udvar, és valami makacs ellenállás ágaskodott benne, hogy nem viszi vissza a cipőt._Már-már szólni akart, hogy nem viszi vissza... és hogy ő ezt a cipőt többé fel nem húzza a lábára, de a haragtól és felháborodástól nem bírt beszélni, szája elgörbült, éles fájdalom hasított a szívébe.

— Ugyan hagyd — szólt ekkor az apje —, ez az ő napja, nagy ünnepe. Először volt az Iskolában. Miért legyünk ünneprontók?

(Folytatása a 14. oldalonI

11