A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-11 / 45. szám
A huligán VÍGH RÚZSA A lány, ahogy kifordult a bérház kapuján, elmosolyodott. Sanyi, amikor meglátta, nemcsak azért hökkent meg, mert kifejezetten rá mosolygott, hanem mert ahogy a barátai mondanák: „állatian klassz nőci” volt. Akkorát füttyentett, hogy szinte vágta az ember dobhártyáját, de a lány mintha meg sem hallotta volna Ügy lépkedett, mint egy alvajáró. A boldogság súlytalanságában szinte lebegve járt és nem vett tudomást semmiről, ami körülötte történt. Sanyi nyolc-tiz lépés előnyt engedett neki, aztán utánavetette magát. — Anyám ... Édesanyám ... Mama ... Mamácska ... Apa ... Édesapa — próbálgatta a számára annyira új szavakat alig mozgó ajakkal a lány. Ugyan hogy is vette volna észre, hogy követik. Ment egyenesen a kivilágított, forgalmas úton, anélkül, hogy tudta volna, merre jár. Dalolni szeretett volna, világgá kiáltani: — Szüleim vannak ... otthon voltam ... De magába kellett fojtania örömét, mert ugyan kit érdekelne a sietve lőtó-futő emberek között az ő egyszerű, hétköznapi boldogsága. És ki hinné el, hogy neki — az a körülmény, amit más természetesnek vesz — ilyen nagy boldogságot okoz. Hirtelen meglepték emlékei. — Három éves voltam, amikor a háború megfosztott minden hozzátartozómtól. Édesapámat mint munkaszolgálatost vonultatták be, ki tudja hol alussza örök álmát. Édesanyámat elhurcolták. Engem egy néni vitt be az árvaházba, akivel később százszor és százszor elmeséltettem, hogyan talált rám. A néni a háború utolsó napjaiban munkába igyekezett. Az egyik útkereszteződésnél szomorú csoport jött vele szemben. FSlrehúzódott, hogy utat engedjen, a megtört öregekből, gyermeket szorongató anyákból álló menetnek. A védteleneket két fegyveres katona kísérte, ki tudja honnan és ki sejti hová? De a néni figyelmét egyszeriben különös dolog kötötte le. Az egyik asszony, amikor a néni mellett lévő homokkal teli légoltalmi láda mellett haladt el, gyors mozdulattal ráhelyezte a karjában tartott csomagot, majd mintha mi sem történt volna, tovább ment. Amikor a néni mellé ért, feléje fordította könnytől ázott arcát és tekintetével szinte könyörgött: nézd meg, mit hagytam ott! Engem talált a jószívű néni a homokos ládán: édesen aludtam! Tíz éves koromig sokszor meglátogatott a néni, de azután már nem jelentkezett többé. Sokat sírtam utána, mire a gyermekotthon igazgatónője — mert akkor már otthonommá vált az árvaház — megígérte, hogy utánanéz, mi történt vele? Aztán megtudtam, hogy itthagyott ő is. Meghalt. Most 18 éves vagyok, és még mindig az otthonban lakom. Nem akarok elköltözni onnan, pedig mehetnék gyárba, leányszállásra de nekem olyan jó ott. Hárman vagyunk csak 18 évesek és kismamái vagyunk a kisebbeknek. Nemcsak iskoláimat végeztem el, megtanultam közben varrni is, és most az otthon lakóinak szabok-varrok. Meg vagyok elégedve sorsommal. Sándor bácsi a gyermekotthont patronáló gyárban dolgozik mint szakmunkás. Az ő gondolata volt, hogy minden kis lakónak szerezzenek gyámszülöt, akikhez kedvük szerint ellátogathatnak. Sándor bácsi ötlete annyira tetszett, a gyáriaknak, hogy háromszor annyi számszülő jelentkezett, mint ahány gyermek volt az otthonban. Nem tehettek másként, felírták valamennyi szülőjelölt nevét egy papírdarabkára, kalapba tették és minden gyermek húzott egy cédulát. Nekem a Sándor bácsi neve került a kezembe. Aztán meglátogattak gyámszüleim és olyan, de olyan jő érzés volt, hogy amikor elbúcsúztak, megcsókoltak. Mintha édes szüleim lettek volna. Mára pedig meghívtak. Olyan gyönyörű volt náluk, olyan megnyugtató, szívmelegítően jó. Sándor bácsi azt sem tudta, mivel kedveskedjék, Ilonka néni finom süteményeket sütött, ajándékot is kaptam .. . csak azt sajnálják, hogy a fiúk nem jött haza idejében. — Biztosan valami dolga akadt — vette védelmébe Sándor bácsi —, mert különben rendes gyerek. Még ennek is örülni tudtam: hogy a gyámbátyám rendes gyerek ... Hirtelen megtorpant. Kilencre otthon kell lennie és az előtte álló kivilágított utcai villanyóra pontosan kilencet mutatott. Ibolya megijedt. Soha nem késett még el, mit gondolnak most róla? Aztán amikor jobban körülnézett észrevette, hogy nem is az otthon irányában haladt. Jó húsz percre van szüksége, hogy átvágva a ligeten, hazaérjen. Futásnak eredt. Sanyi már éppen odaakart lépni a lány mellé, hogy megszólítsa, amikor meglepetten vette észre, hogy nagyot lendülve futni kezd. » — A kis boszorkány — mérgelődött magában —, először rámnevet, aztán meg kierőszakolja, hogy fussak utána... de ha eddig jöttem, azért sem engedem egérutat nyerni. Uccu utána! Ibolya először azt hitte, saját cipőinek kopogását veri vissza a kihalt táj csendje, de amikor hátrapillantott belehasított a félelem. Valaki futott utána. Mit akarhat? Gyorsítani próbált tempóján Az utána futó alak mégis utólérte, elébevágott és lihegve elkapta két karját. — Segít... — akart kiáltani a halálrarémült leány, de Sanyi szájára tapasztotta kezét. Ibolya rúgott, harapott, de kiáltani nem tudott, menekülni sem, mert az erős karok vaskapocsként szorították. — Mi lesz velem? — hasított bele a borzalom. Csak jönne erre valaki... csak jönne ... Sanyi — amint a lány kissé elcsendesedett, azt hitte, értik egymást — elkapta két kézzel a lány futástól zilált szőke fürtű fejét, kicsit félrebillentette és mohó szájjal rátapadt a jéghideg, reszkető ajkakra. A lányt nem várt fordulat teljesen megdermesztette, de csak egyetlen pillanatra, aztán újra nekikezdett a küzdelemnek. Megpróbált kiáltani, rúgott, harapott ... Erre hirtelen szabad lett. Sanyi fogai közt enyhe szitok csúszott ki, majd zsebkendője után nyúlt és szájára szorította, amikor megnézte vérfoltot látott rajta. A lány ezalatt elfuthatott volna, hiszen érezte, tudta, hogy menekülnie kellene, de lábai nem engedelmeskedtek akaratának. — Mire való ez a nagy cécó? — mérgelődött Sanyi. — Ügy megjátszod magad, mintha most csókoltak volna meg először. Először rámnevetsz, aztán meg vacakolsz ... érted a dolgod, mondhatom. Azt hiszed, így érdekesebb leszel. Na, induljunk .. elkísérlek .. még megtámadhat valaki az úton. — Nincs szükségem a kíséretére, útonállóra nem bízom magam — fröccsent ki a lányból; aztán olyan tartással, mint aki senkitől nem fél, gyors léptekkel elindult. Sanyi elképedve füttyentett megint, aztán cigarettát vett elő, meggyújtotta és elindult a lány után. Hamar beérte, és bár azt várta, nem kezdett újra futni. — Menjen a dolgára, nincs joga követni, ha nem takarodik el azonnal, segítségért kiáltok ... — Erre van dolgom, azt hiszem ez az út mindenkié — gúnyolódott Sanyi, de ekkor már láthatóan idegesítette a furcsán viselkedő lány A legközelebbi sarkon kilépett az útra egy férfi. A lény rögtön feltalálta magát. — Ha nem megy vissza azonnal, segítségül hívom . — Őrültség lenne, hátha nagyobb útonálló, mint én? — kacagott halkan a fiú — Tudja mit? Maradjon csak inkább mellettem. Felőlem már nem érheti meglepetés, legfeljebb mégegyszer megcsókolom. 10
