A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-04 / 44. szám
BORISZ DUBROVIN: Dalok Sötétedik; Az út de hosszú még. Az ég jelére alkony fénye árad. Dalolnak jent a kis fülemülék. S dalukra dallal válaszol a század. Az útkanyarban kis patak neszei, A szél az utat nótaszóval járja, Madárdal száll az alkonyégre jel, A század csengő hangon énekel, — Hisz egyik dal a másiknak barátja. Vámosi Pál fordítása NYIKOLAJ FLJOROV: Kristálytiszta Mondják, semmi sem olyan világos, Mint a nap, mely fényt szór a terekre, Mint az ég, ha sátrát fölszerelte, S mint a víz, ha tengerszemek álmos Tükre meg-meg csili an reggelente. S mégis, fénylő víztükör vagy kék ég Kristálytisztább alig lehet, Mint a cél, s a lelkiismeret, Azoké, Kik kivívták a békét, Azoké, Kik minket védenek. Lászlóffy Csaba fordítása MIHAIL MATUSOVSZKIJ: Az anya Rég szétszórta nyomát a puszta Tikkaszt'' vendége, a szél, Rég ott függ már a múzeumban Képe s az ifjúról regél. Már rég győzelmi zászlót bontott A hős sereg, mely hadra kelt, S hol egykor gyermekként bolyongott, Hevét viseli most a kert. Rég szobrot emeltek már néki A krasznodoni hű szivek, Történetét regény regéli, De anyja nem hisz senkinek. Kiáll a dombok oldalára, A kapu mellett üldögél, Fiát várja, ki nemsokára Az iskolából hazatér. Vámosi Pál fordítása ALEKSZANDER PROKOFJEV: Magasra nyúlik a topolya teste Magasra nyúlik a topolya teste. S a fa édes illata kél. Egy fecskefészket sepert le a szél, S most aléltan hever a fecske. Valaki meglátta s ládát csinált, S a fiókákkal együtt a helyére tette. Igaz ember volt. Mert gyűlölte a halált, Az életet pedig szerette. Vámosi Pál fordítása fSSSySSSSWSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSjySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSff/'SfSSSSSfSSfSSfSSSfSSSSSSSSSSSJ'.'SSSSSSSSSSS/SSSSSjySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. — Jó... Erős, tüzes... Benne van az Aranyhegy minden íze. Valkó szeméből kialszik az érdeklődés, mélyet sóhajt. — Nem látom én már az Aranyhegyet soha többé, Józsi. . . Nem kóstolhatok én már bele a termésébe... Nekem is a szívemhez nőtt, nemcsak neked.. . Pedig csak jóval a front után vettem meg a szőlőt. Igaz, nem sokért, de nem Is bagóért, tudhatod... Nem tudom, Józsi, hogyan vagy magaddal, mit gondolsz, odabent, hogyan egyeztél meg a fejeddel. Én úgy gondolom, hogy akkor válik az Aranyhegy igazán aranyheggyé, ha az egészet olyan szőlő borítja, mint a tied, ha majd olyan italt terem, mint a tied, és az egész falu népét boldogítja. Bognár feszengeni kezd a széken, valami merevség kezd felhúzódni az agyába, a sapkán nyugvó ujjak belemélyednek a sapka fekete bolyhába. Valkó nem vehette észre, hogy Bognárban kezd mozgolódni a vér, hiszen nem őrá nézett, hanem a fehér mennyezeten függött a tekintete, mintha csak onnan olvasná a szavakat: — Amikor összevesztünk, akkor is ezt éreztem, csak nem tudtam így almcnda/ ni... Lehet, hogy tévedek... Ne haragudj rám... Én nem akartam rosszat. .. Bognár ujjai kiegyenesednek, a szemébe melegebb fények költöznek, megalázkodott, ő mondta ki a békülő szót! A győztesek öröme futott szét a mellében. Valkó tovább folytatja: — Most meg már:.. nekem már.. tudod. . Szóval majd csak ellesz valahogy az asszony: a három lány. a három vő mellett csak nem pusztul éhen. .. Meg hát iparkodó ő, eldolgozgat még... Azt mondom én neked, vagyis arra kérlek, ha majd nagyon elkeseredik, néha szóljál neki pár szíves szót, bíztatgasd, helyettem. .. Mert mi nagyon szépen megvoltunk együtt Józsi, nagyon szépen... A nagy nyomorúságban is, meg most utólag a könnyebbségben is.. . A fiadnak meg mondd meg, Józsi, ha egyszer hazajön és elnök lesz a faluban, ne haragudjon rám. .. Mert tudod, én titkon féltettem tőle a szövetkezetét... Ogy gondoltam, hogy az úrrá cseperedett paraszttól félteni kell a földet... Sokat gondolkoztam itt a kórházban — hisz más dolgom sincs — azt okoskodtam ki magamban, hogyha már egyszer hazajön, nem azért jön, hogy hűtlen legyen a röghöz, hanem hogy tegyen valamit az eszével. .. Okos, értelmes gyerek volt mindig.. . Sok minden megfordult most Bognár Iózsef fejében.. Együtt gyerekeskedtek. együtt nőttek fel, mégsem ismerik egymást, mintha most kerültek volna egymáshoz legközelebb. Talán mindig jót akart, mindig igazat beszélt Valkó, mintha valóban nem rosszindulatból hánytorgatta volna örökké a szőlőt. Vagy csak azért érzi és gondolja, hogy Valkó az élet és az elmúlás küszöbén áll, és hogy onnan nagyobb súlya van a szónak? — Nem esik nehezedre a beszéd, Péter? — Nem, Józsi... Most jól érzem magam, nagyon jól... Nagy teher volt bennem, ió, hogy megszabadulhattam tőle... Tudod, most már könnyebben várom az utolsó órát. . . Valkó Péter megpróbál mosolyogni, hogy bebizonyítsa Bognárnak, mennyire igazat beszél. Suta, fáradt, torz a mosolya. — Tudod, Józsi, én most olyan vagyok, mini a gyerek... Itt fekszem a kórházban, de gondolatban mindig otthon járok. Ott én, Józsi A Garam menti réteken, az Aranyhegyen, a búzatáblák kö- Mert innen, messziről, minden rfágyon szép ám! Sokkal szebb, mint amikor otthon van az ember! .. Innen látom csak igazán, mennyit változott odahaza a világ, meg egy kicsit az is sejtem, menynyit fog még változni... Mert fog még változni, én tudom, Józsi! Aztán arra szeretnélek még megkérni, hogy az évzáró gyűlésen add át üdvözletemet a tagságnak! . Mondd meg nekik, hogy én... Különben ne szólj semmit!... — Ahogy gondolod, Péter. . . — A látogatási idő letelt. Bognár feláll. Lassan begombolja a kabátját és elbúcsúzik a betegtől. Jó egészséget kiván és kezet fog Valkó Péterrel. Február utolja, szombat. Ma tartja a szövetkezet évzáró közgyűlését az iskolában. A tanterem zsúfolásig tömött, talán egyetlen szövetkezetes se maradt odahaza. — Kit keres, bácsika? — hallja a kérmagát a tél, de a hónap derekától alábbhagyott a legénvkedése. A szél éle kicsorbult, a nap foga megerősödött, s mind forróbbá váll a nyelve. így lassan elnyalogatia a havat. Olyan a határ, mint egy nagy, foltos lepedő: barna földszigetek jelzik a közelgő tavaszt. Folytatjuk 13
