A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-21 / 42. szám
KE R E SZTK EJT VE Nlf „Shakespeare" 4^ Az elfiző rejtvény helyes meg- közül könyvjutalomban részesül,Rómeó és Júlia“ színművéből idézzük Júlia szavait a vízszintes 1. és a függőleges 21. és 23. számú sorokban. Beküldési határidő: október 26-ig. A helyes megfejtők közt öt könyvet sorsolunk ki. Vízszintes: 1. Rejtvényünk első része, a nyíl irányában folytatva (zárt betűk: z, v, 1, e). 13. Női név. 14. Lekaszál. 15. Fa németül. 16. Tan eleje és vége. 17. Piszok. 18. Tesz-vesz. 20. Loden mássalhangzói. 21. Fez hiányosan. 22. Kenyeret süt. 24. Vörösség. 25. A Y. 26. Tenisz-kellék. 28. Azonos mássalhangzók. 30. Egy angolul. 31. Görög betű. 33. Jókai regényhős (Az arany ember). 34. Nándor Róbert. 35. Megbocsát. 38. Ékezettel fantóm. 39. Arcbőr, arcszín franciául. 41.... culpa (én vétkem). 42. Nem valódi. 43. Folyadék. 44 Visz. 30 45. Ipari nagyüzem. 47. Az ember legkülsőbb szerve, védi a testet külső behatásoktól. 49. Ipari növény. 51. Numera rövidítése. 53. Kelet-Szlovákiai város. 55. Tél eleje és vége. 56. Vissza: mutatószó. 58. Mázol. 57. Angol sör. 60. Kötőszó. 61. Egy németül (nőnem.) 63. Ókori egyiptomi uralkodó. 65. Svájci város. Függőleges: 1. E nap. 2. Eltart. 3. Szeszes ital. 4. Sándor Zoltán. 5. Kórházat. 6. Egyesült Arab Köztársaság szlovák rövidítése. 7. Sor szélei. 8. Zord hiányosan. 9. Fundamentum. 10. Tabu közepe. 11. Ének. 12. Szudán német neve. 17. Sűrű ragadós anyag. 19. Szenvedés. 21. A vízsz. 1. folytatása, a nyíl irányában folytatva, (zárt betűk:’ I, s, z, m). 23. A függőleges 21. folytatása. 27. Katonai iangfokozat. 28. Könnyeket hullatt. 29. Idegen férfinév. 30. Csillagkép. 32. Olga Éva. 34. Tiltószó. 36. Francia névelő. 37. Lakat. 39. Évszak. 40. Ismeretlen adakozó névjele. 46. Mértékegység. 47. ízletes trópusi gyümölcs. 48. Járás betűi felcserélve. 50. Spanyol névelő. 52. Olajszinű (lat.) 53. Tisztító eszköz. 54. Egzótikus növény. 55. Teréz becézve. 57. Vízsz. 44. 60. Német névelő (hímnem!) 62. Vissza: a vízsz. 60. 64. Vissza: vércsatorna. 65. Végnélküli bál. 66. Nándor Sándor. fejtése; A szocializmus a népek útja a szabadság és a boldogság felé. A 40. számú rejtvény megfejtői tek; Bodnár Jenő, Kassa; Kövesdi Zoltán, Mellété; Kun Imréné, Budapest; Pethes Dénesné, Érsekújvár; Spisák András, Ddvarnok. •sssss//sssssyssssssssssssssss/s/sssssss/sssssssssssss/sssss//ssss/ssss/ss/sss/s/ssss/s/sss//sssssssss/sssss/sssssssssssssss/s/sssssssssssss//sssssssss/ssssssssssssssssssssss/ssss Jurij Kazakov; Ősz a tölgyerdőben (Folytatás a tizenegyedik oldalról.) tani. Bársonyos férfihang néhány angol szót mondott, azután szünet következett, de én tudtam, hogy játszani fognak. Megremegtem; az első ütemről ráismertem a dallamra. Ha jól érzem magam, vagy fordítva, ha szomorú vagyok, mindig ezt a dzsessz-melódiát hallom. Idegen számomra, de rejtve van benne valami gondolat, és nem tudom megérteni, hogy szomorú-e vagy örömteli. Sokszor gondoltam rá, amikor valahová elutaztam, ha valami megörvendeztetett vagy elszomorított. A bundát a rádióhoz húztam, mellé ültünk és átkaroltuk egymást. Hónapokon keresztül valami megmagyarázhatatlan hiányérzet élt bennem, most mindent megtaláltam, és e megtalált valami sokkalta jobb volt, mint várhattam volna. Elégikusan brummogott a bőgő, ellenpontjait kereste a sötétben, céltalanul bolyongott, emelkedett és süllyedt, lassú ritmusa olyan volt, akár a csillagos égbolt. A szaxofon — vele összhangban — panaszkodott valamire, a trombita újra, meg újra szédítő magasságokba szökkent, és időnként közibük lépett a zongora apokaliptikus kvinttakkordjaival. És mint a metronóm, mint az idő, mely a ritmust szinkópákra bontja, lágy, tompa puffanásaival ügy hajtott igájába mindent a dob — Ne gyújtsuk meg a lámpát? — kérdezte. és tekintetét a földről a felette lévő rádió behangolt skálájának pislogó varázsszemére szegezte. — Ne — válaszoltam, és eszembe jutott, hogy talán már sose élek át ilyen éiszakát. Sajnáltam, hogy már bárom óra elmúl* belőle, szerettem volna, ha minden elölről kezdődne, ha ismét kimehetnék a lámpással a partra és várhatnám öt, ha ismét feleleveníthetnénk emlékeinket és ismét félnénk az elválástól a sö*étben. Valamiért fölállt egy pillanatra, kinézett az ablakon, és rekedten így szólt: — Hó... Én Is fölkeltem és kitekintettem az ablak mögött terpeszkedő sötétbe. Csöndesen hullott a hó. Az első valódi hó ezen az őszön. Elképzeltem, hány egérnyomot látunk majd reggel az erdőben, hány nyúlnyomot az akácfák körül, amelyek törzsét oly szívesen rágcsálják éjjel, a puskámra gondoltam, és mindjárt vidámabb lettem, izgalom fogott el. Istenem, micsoda öröm! Hát nem gyönyörű, hogy kint hull a hó, hogy már végre megérkezett, hogy kettesben vagyunk itt, s velünk van a zene, a múltunk és a jövőnk, mely talán szebb lesz, mint a múlt, és hogy holnap elvezetem őt kedves helyeimre, megmutatom neki az Okát, a földeket, a dombokat, az erdőt meg a völgyet... Az éjszaka egyre fogyott, és mi nem tudtunk elaludni. Halkan suttogtunk és ölelkeztünk, féltünk, nehogy elveszítsük egymást, megint megraktuk a kályhát és tekintetünket lángoló gyomrába fúrtuk, és a félénk lövellő bíborszfn fény égette arcunkat. Reggel hét éra volt, mire elaludtunk, az ablak már kéklett, soká aludtunk. Senki se keltett fel a mi házunkban ... Míg aludtunk, kisütött a nap, megolvadt a hó és újból fagyni kezdett. Megteáztunk, fogtam a puskámat és kimentünk a házból. A fehér téli fény egy pillanatra a szemünkbe szúrt, a levegő metsző, kristálytiszta volt. A hő eltűnt, ám mindent vékony jégkéreg borított. A tehénistállóból átható szagokkal terhes pára gomolygott, körülötte borjúk topogtak, döngölt alattuk a föld, mint a .deszkapalló. Talán azért, mert a felső jégréteg alatt még nem fagyott meg teljesen a trágyalé. Először az úton mentünk. A kerékvágást teiüveg jégkéreg borította, de alatta sáros víz rejtőzött, s amikor talpunk alatt beszakadt, barna lé fröccsent a jégre. Az erdőben kései gyermekláncfű hervadt fejecskét kandikáltak ki a hó alól. Csonttá fagytak a lomb- és a tfilevelek, néhány jégsubába bújt gomba didergett magányosan. és amikor beléjük rúg*unk, ropogva törtek ezer darabra s ugrándozva gurultak messzi a jégen. Töredezett a jég lábunk alatt, széltében-hosszában recsegett, ropogott: elöl, hátul és oldalt. A földek a dombtetőn füstzöldnek látszottak, feketélltek a kazlak, az erdő megritkult, fekete volt és kopár, csak a nyírfák világlottak ki belőle, akár egy hófehér kerítés, a nyárfák törzse bársonyzölden fénylett, \s az erdőborftotta hegyoldalon helyenként lángoltak a még lombköntösben didergő fák utolsó vörös bóbitái. Az erdő mögött végeláthatatlanul hömpölygőit a folyó, teljesen kihalt volt és látszatra hideg. Lefutottunk a behavazott vágáson, utánunk mély, először szennyes, majd egyre tisztább nyomok húzódtak, és jót ittunk a villámsújtotta nyárfa melletti forrás vizéből. A mozdulatlan forrás mélyén fekete juhar- és tölgyfalombok szunnyadtak, a villámsújtotta nyárfa fanyar s hideg illatot árasztott. — Jól érzed magad itt? — kérdeztem. Ránéztem és megborzongtam: Szemében zöld fény villogott. — Jól — felelte. Vágyakozva körültekintett és ajkát nyalogatta. — Jobban, mint a Fehér-tenger mellett? — kérdeztem meg tőle még egyszer. Ismét a folyóra pillantott meg a hegyoldalra, és szeme újfent zöld fényben villogott. — Hát. a Fehér tengernél 1 — mondta bizonytalanul. — Nálunk ... nálunk ... De itt gombák is vannak — hökkent meg. — Egyáltalán, hogyan találhattál ilyen gyönyörű helyet? Boldog voltam, olyan furcsán éreztem magam, és közben féltem: minden túlságosan jól sikerült nekem ezen az őszön. Hogy kissé megnyugodjak, rágyújtottam és lassan magam elé fújtam a füstöt. Az Okán Alekszin felől vontatóhajó bukkant fel. sebesen úszott az árral, szánrotta a hullámokat, és mi szótlanul követtük szemünkkel. A gépből sűrű pára gomolygott. Amikor eltűnt a kanyarban, kézenfogtuk egymást és a kopasz fák között, a világos erdőben nekivágtunk a dombnak, hogy még egyszer láthassuk az Okát. Halkan, szótlanul ballagtunk, mintha hófehér álomban járnánk, ahol végre mindketten együtt vagyunk. Fordította: Péter László 15
