A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-23 / 38. szám
Jevgenyij Jevtusenko: ^ kikötőben Itt járkálok a kikötőben, látszólag itt csatangolok, nézem, amit a vízbe köptem: pár sárga cseresznyemagot. S rágondolok, rövid, de boldog estéinkre, aztán de rossz volt válni, aztán csak egy linóm árnyék, csak egy hang: Nem bírom. S a zsibogón vagyuk megint én, zakót próbálok, egy szerény bársonyszalagról málnaszln fény vet lobot a cipőm hegyén. Nézem, a bódéfal tövében, hogy nyel falatra falatot két hajós, most nyúzzák le éppen s sörösüveg kupakot. Gyapjúzubbonyok és verejték, s mint látomásban, ködlenek a kés hegyén, amint leszeiték bádogfényü hering-fejek. Cipőm lerúgom, baktatok az iszonyú főben, mezítláb, gondolom, túl amarra inkább, a bozótból tüzet rakok. Ülök. A nedves rőzse lobban, Nézem a puszta fényeket, Mikor találkozom veled? Ülök fáradtan, kárhozottan. S úgy rémlik, így lesz, így örökké. Míg el nem áll lélegzetem. Nem találkozunk soha többé. S nem szakadunk el sohasem. Tóth Judit fordítása Könyvek Egyik ismerősöm felesége könyveket akart vásárolni, hogy új könyvszekrényét megtölthesse. Megkért, menjek el X-ékhez, akik jó karban levő használt könyveket kínálnak eladásra, mivel költözködés előtt állanak — Az a fontos —, mondta az aszszony, — hogy szép kötésű könyveket válasszon... Lelkesedésem, mely első szavai után elfogott, hirtelen lehűlt. Nem vonhattam vissza ígéretemet, elindultam X-ék lakása felé. Szomorúan ballagtam az utcán. Tehát csak a kötés fontos, a szerző neve nem... Csak a kötés... Az üveges tornác ajtaját hajlotthátú idős aszony tárta ki előttem. A szokásos költözködés előtti felfordulás fogadott. Mikor megmondtam, mi járatban vagyok, sajnálkozva közölte, hogy mivel a kereslet gyönge volt, a könyvek zömét már ládákba rakták, s a ládák fedelét leszögezték. — Megnézném azokat, amelyek még kint vannak — mondtam. — Tessék. Erre. Álmodozó szemű, sovány asszony volt, rövidlátó a sok olvasástól. Férje — aki'nem élt már — tanár volt, ha jól emlékszem. Bementünk a szobába. Nem tudom, hány negyedórát töltöttem a szobában. Arra ocsúdtam, hogy sötétedik, s már alig látom a betűket. Kincsesbányában ültem, lapozgattam a könyveket. Az öregaszszony mögöttem állt, kiment, majd újra visszajött. Magyar és külföldi klasszikusok sorokba-pattant gondolatai közt keresgéltem. Olyan élvezettel, mint a az ínyenc, ha minden jóval r-oskadásig megrakott asztal mellé telepszik. Dosztojevszkij, Móricz Zsigmond, Darwin, Victor Hugo, — Thomas Mann... nagy nevek pazar sokasága villogott előttem. A lakás berendezése régimódi, csaknem szegényes volt, látni lehetett, hogy azok az emberek, akik itt élték le az életüket, talán a falatot is megvonták a szájuktól, minden garasukat könyvekre költötték. Később leültünk a tornácon egy fonott asztalhoz. Itt — mivel a falak üvegből voltak — aránylag világos volt. S az öreg, fáradtarcú asszony beszélni kezdett. Sokáig beszélt. Hallgattam, néztem az arcát. Jóságot tükröző szemét, mély ráncait, ajkát, melyre néha bágyadt, öreges mosoly szállt. Nem tudnám megmondani, miről beszélt. Az átlapozott könyvekre gondoltam. Csak arra emlékszem, hogy könyveket, írókat emlegetett. Utolsó mondatára is pontosan emlékszem. — Van-e élő ember, fiam, aki szebbeket tudna nekem mondani, mint a könyvek? Nem feleltem. Néztem a hajlotthátú asszonyt. Az alkonyat lassan beburkolt bennünket puha kendőjébe. S a szürkeségen lobogó mécsesként világította keresztül egy öreg szív. Mikor feláltam, észrevettem, hogy két könyvet szorongatok a kezemben. Kifizettem, megvettem — magamnak. Az asszony lassan a szekrényhez botorkált, bögrébe tette a pénzt. Vigyázva nyitottam ki az ajtót. Messze jártam már, amikor rádöbbentem, hogy megbízóm részér© nem választottam könyveket. •Egy darabig bosszankodtam, aztán megnyugodtam: úgysem felelt volna meg egyik sem. Egy könyvnek sem volt elég szép a külseje. Gazdáik „rendetlenek”, voltak, elnyűtték a köteteket az évtizedek során. VERES JÁNOS L. GUDERNA: Mosás közben, szénrajz SÁNDOR KÁROLY: Évek futnak í. Evek jutnak, benne hetek napok s oly ritkán mondhatom: „Itthon vagyok.” — Prágai utcák macskakövét jártam, múltját csodáltam s rohantam a mában: könyvtárak, egyetem, csőkotleső esték a jutó öt évet százszínművé tették. Szerettem a várost, mégis visszavágytam, nem múló szerelmem jeltörő lángjában. Hívott a garami kalász-dalú róna s a vágy, hogy az álmom váljon mind valóra: ott, ahonnét küldtek és ahová várnak, beérjen gyümölgse jókedvű munkámnak. 2. Evek jutnak, benne hetek, napok s oly ritkán mondhatom: „Itthon vagyok.” — Millió csillogó ég feszül jelettem. az éjnek csendjében szellőszárny se lebben, géppisztollyal állok őrt az erdőségben, egy távoli óra éjjélt ütött éppen ... Rád gondolok és álom-mosolyod fölött tőled távolban is ébren őrködök, a Békét s mindkettőnk jövőjének álmát velem bátor szívű bajtársak vigyázzák, hogy majd ha felkiáltok: „Végre Itthon vagyok!" béke tegyen ünneppé minden hétköznapot, ■ öröm kárpótolja a sok távollétet s legyen mindig boldog szerelmünk s az Elet. 9
