A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-02 / 35. szám
Vasárnapi nyugalom Fontos munkám volt, úgy terveztem, hogy vasárnap délután nekiülök és estére he is fejezem. Jó előre lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy vasárnap délutánra csináljon rendet a gyerekekkel, mert nyugalmaj szeretnék. Dolgozni akarok, írni. — Legjobban tennéd, ha elvinnéd őket sétálni, hiszen neked is elkel egy kis friss levegő, némi nyugalom. Talán elmehetnétek a ligetbe — javasoltam. — fői van — mondta 8 — elmegyünk. Elmegyünk, mert dolgozni akarsz. Annyit azonban mondhatok, hogy e kirándulás egyáltalán nem lesz üdítő számomra. Mert rosszak a gyerekek, minden kicsiségért Jiajbakapnak, veszekednek nyügösködnek. Így hát nyugalomról szó sem lehet. Többet nem szólt, vállalta az elkerülhetetlent. ■. Fénnyel, ragyogással köszöntött be a vasárnap reggel. Az eget mintha fölseperték volna, sehol egy felhöcske, sehol egy foltocska. Délben teljes erejéből tűzött a nap, de még be sem fejeztük az ebédet, amikor elkezdett borulni. Önszínű felhők tolakodtak az égre és hatalmas csattanások közepette megeredt az eső. 'A kirándulásból nem lett semmi s én nekibúsúlva vonultam be a szoba egyik sarkába. — Gyerekek, aztán csöndbe legyetekt — fenyegettem meg a három rosszcsontot. — Csöndbe leszünk, apukám — felelte Éva — csak dolgozz nyugodtan, mi átmegyünk a másik szobába játszani. Át is mentek s egy ideig nyugalmas csönd honolt a házban. De egyszerre csak éktelen sivalkodás riaszt fel a munkámból. Lóhalálában futok át a másik szobába s látom, hogy Titanilla a kisöccse fülét húzza, aki torkaszakadtóból bömböl. — Majd adok én neked a baba haját tépni, majd adok én neked! — kiábal Titanilla és még jobban szorítja a kisöccse fülét. — Titanilla, engeded el rögtön! Te haszontalan, hogy mered ennyire megkínozni az öcsédet, hiszen majd kitépted a fülét. — En? En? — méltatlankodik Titanilla hamiskás arccal. — Te bizony, senki más. Láttam az egészet; úgy húztad a Gabi fülét, majd kiszakadt a helyéből. — De apukám, te rosszul láttad, mert én bizony nem húztam az öcsi fülét, bizony nem. — Nem húztad? Ejnye a terembúráfátí Hiszen még most is vörös a füle. ■— Az igaz, hogy vörös — ismeri be Titanilla. — Az igaz, hogy piros a füle, de én mégsem húztam, apukám ... — Mit csináltál hát? — vágok közbe dühösen. — En ... één csak fogtam, csak fogtam a fülét. Aztán 8 húzta, a Gabika ... Erről meg én nem tehetek — mondotta kacagva és kisurrant a szobából. A tojás Nyáron rendszerint hazamegyünk, falura. Igaz, hogy már csak nekem hazám a falu, mert gyerekeim városon nőttek fel. Éppen ezért, kissé egzotikummá vált számunkra a falu, ezernyi tyúkjával, csibéjével, libájával, kacsájával. E nyáron is falun vakációztunk. A gyerekek öröme határtalan volt. Nem tudtak betelni a sok új látnivalóval. Megnézték a kacsaúztalót, kiszaladtak a libalegelőre, félénk csodálattal tekintettek fel a nyihogó lovakra, kajlaszarvú tehenekre. Legkedvesebb szórakozásuk a csirkék, tyúkok etetése volt. Mindennap kiálltak az udvar közepére, maguk köré gyűjtötték a tyúksereget és két marokkal szórták eléjük a magot. A tyúkok hamar megszokták őket, és akkor is nyomukba szegődtek a kislányoknak, ha játszani mentek az udvarra. Kotlós is volt az ólban, de attól nagyon féltek, mert haragosan feléjük vágott a csőrével, ha a közelébe mentek. De az eljövendő kiscsirkéket már alig várták. Minden nap megkérdezték a nagymamától. — Mikor kelnek már ki a kiscsirkék? — Három-négy nap múlva kibújnak a tojásból, csak várjatok türelmesen — biztatta őket a nagyanyjuk. Így múltak a napok, s az egyik reggelen hangos csipogásra ébredtek a gyerekek. Kiszaladtak a konyhába, s uramfia a kemencén egy szakajtó, a szakajtóban meg kiscsibék, sárgák, feketék, csíkosak. — Kiscsibék, kiscsibék — örvendeztek a kislányok és körültáncolták a kemencét, majd néhány pillanatra tenyerükbe vették a pelyheseket. Kisebbik lányom meg is kérdezte: — Apu, tényleg tojásból van a kiscsirke? — Abból bizony. \ — A tyúk is abból van? '< — Az ist. — Hát a kakas? — Az is. — Olyan kis tojásból, amiből nagyanya rántottál csinál? — Olyan kis tojásból. A gyerek töpreng néhány pillanatig, aztán kiböki: — Akkor én egy óriási tojásból kelhettem ki. —des— lrssssssssssmfssfswsssss/rf/mf/f//sss/fs/sssfsssssssssss//s*/sf///sssssfsssssssffsssss//ssssssfsssssssssssssssssssssfsssssssssssssssssssssssssss/wsswfssssssss*sssssssss. — Mi van veled, Laci? Alig állsz a lábadon ! Kiss Laci bebilleg, valóban alaposan beszeszelt. Jakabné szeme is ostorként vág rajta végig : — Jól nézel ki, mondhatom! Laci lehuppan egy székre és csak vigyorog, vigyorog, mint akinek egy-két kerékkel kevesebb van a fejében. ' — Hát... — törüli meg a szája szélét ■— kapaszkori iátok meg asszonyok!... Harminchatezret nyertem! Jakabnénak fölakad a szeme, egy pillanatra, mintha megállna a vérkeringése. — Harminchatezret!?... Ugyan hol nyerhettél már annyi pénzt?! Marika adja meg Laci helyett a választ: — A sportkán!... Múlt vasárnap öt találata volt egy szelvényen... Én meg is feledkeztem róla. hogy ma este bemondja a rádió, niennv a nyeremény... — Ne bolondosatok már meg az eszemet, gyerekek ! — hitetlenkedik Jakabné. — Egy hét múlva kezemben lesz a pénz, akkor már csak elhiszi, ha látja, kedves mama !? — görgeti ki magából Laci csukladozva a szavakat. — Húzd már le rólam a kabátot, gyöngyvirág! Egy cseppet... besípoltam.., A barátok, ugye, meg aztán ... ritkán nyer az ember ... ilyen szép kis összeget... Nem igaz? Marika engedelmesen leráncigálja róla a kabátot, Jakabné agyában meg még mindig a hitetlenség kalapácsa dörömböl. — Hát én még mindig nem hiszem! Nem én ! — No, majd ha szétterítem maga előtt. akkor elhiszi... biztosan elhiszi — mondja a fiatalember és daloló kedv szorongatja a mellét. Kezdené is a nótát, de letorkolják. — Aztán mit csinálsz azzal a rengeteg pénzzel, te Laci? — mondja Jakabné érdeklődve. Sehogy sem bír szabadulni a nagy összeg magávalragadó varázsától. A részegség könnyelművé teszi a fiatalembert. Legelrejtettebb gondolatait is kimondatja vele: — Hát jól figyeljen rám, mama! — kezdi a tervezgeiést és folytatja alaposan kihangsúlyozva minden lényegest. Mindjárt elöljáróban beköpi, hogy ő lesz . két hét múlva a ház koronázatlan királya. Jakabné összenéz a lányával. Laci pedig tovább „vall“. Hogy ebben a tanévben elvégzi a mezőgazdasági technikumot és hogy az éppen, elegendő lesz ahhoz, hogy atyaúristen lehessen a faluban ... Aztán alapos számtani tudással elsorolta, hogy a mama hatvan munkaegységet, Marika ötvenötöt, ő is, mint elnök megkapja azt a nyolcvan-nyolcvanötöt, az havonta kereken kétszáz munkaegység, vagyis kettőezer korona ... Majd helyrepofozza a szövetkezetei, s lesz a kétszáz munkaegységre még háromezer is! Egyszóval betegre keresik magukat... Tovább menve: kétszer fél hektár kukorica termésének az ára, azonkívül tizenöt-húsz hektoliter bor ára, no meg az a kis tőke; neki harminchatezer, Ja kabéknak tízezer tiszta pénz ... A távlati tervei közölt szerepel egy pompás villácska, meg egy hét nyelvén beszélő autócska ... Aztán még olyasmire célozgatott, hogy manapság az az igazi művészet: nem dolgozni és Jól élni! — Ember tervez, ember végez! — mondja Jakabné maga elé, s valami keserűséget érez a lelkében. Most határozottan azt érzi, hogy ez az igazi arca Lacinak. — Hogyhogy ember végez? — rántódik Laci szemöldöke a homloka közepére. — Ügy, hogy ezekből a tervekből majd jócskán elmarad ! . . . A szőlő' elveszik és oda az évi húszezer... Bizony! Laci elbámul: — Elveszik? ... Kik? — Hát minden szőlőt a közösbe akarnak ! — Kik? — makacskodik Kiss László. — Hát a járásiak, meg most már Valkó is ... Harag pírja önti el a vőjelölt arcát. — Hát én azt mondom, hogy a szőlőktől kuss!... Hiszen a 'falu népének a szőlőből van a legtöbb haszna !
