A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-09-02 / 35. szám

TÖZSÉR ÄRPÄIJ Somfavirág Somfavirág, hej, somfavirág üzen a tavasz-hatóság: Nyitni kell újra, nincs kibeszéd, ez az örök valóság. /} orf'////;/ /S£e//í'f/f/e 35 Bújnak a földből gyeppaloták, húsosán fakad a sóska S moccan a kékes somfavirág, fejét a gallyból kitolja. Nem leli mérges régi színét az új fényben csipásan pillog Indul egy elszánt „lesz ami lesz"-re s terít gyönyörű szirmot. 9 CSONTOS VILMOS Szemüveg Már te lettél a messzeség, A szín a fény a táj a kép. Te mutatod az örömet; Vetést ha sarjad, — a röget, Ö szemüveg, Jó szemüveg. Kevés, mit kérni akarok: Utam végéhez kanyarog, A pár lépésen még veled Lehessek megelégedett, 0 szemüveg, Jó szemüveg. S ne törj össze, légy örök-ép, A fénynek, színnek örökét Hagyd nyomonban, — áldhassanak Mások is, ha leszállt .a nap, 0 szemüveg, Jó szemüveg. HAJDÚ ANDRÁS: M a n y a Sok-sok év telt el azóta, hogy a ked­ves, szeretett arc eltűnt előlem mind­örökre. Manya kicsi volt és sovány, a válla kissé ferde, és mindig kék szoknyát, pi­­'ros blúzt viselt. Bodros, rövid fekete ha­ja volt, gyakran olajozta, hogy ne le­gyen olyan kócos; szemöldökét naponta tépdeste, két fekete halacska lett belő­lük, amik halántéka felé fickándoztak. Nagyon fiatal volt; hogy hány éves, nem tudtuk, de jóval fiatalabbnak tűnt min­denkinél, akit néninek szólítottunk. Manya sokat dohányzott, este lefekvés után is rendszerint rágyújtott. Velünk aludt, velem és az öcsémmel egy ágy­ban. Az ajtó felőli oldalon. Az asztali lámpa ernyőjét kendővel borította be, hogy mi aludhassunk, mert ő éjjel olva­sott és cigarettázott. Gyakran későn tért haza és ilyenkor ha felébredtem s meg­kérdeztem hol volt, majd mindig ezt válaszolta: „A városban, moziban”, vagy: „A barátnőmnél.“ Mielőtt lefeküdt, szólt, hogy forduljak el, míg vetkőzik, csak a ruhák gyors suhogását hallottam, miközben árnyékok táncoltak a falon. Aztán bebújt mellénk az ágyba, sovány testét hideg selyeming takarta, ezért el­húzódtunk tőle. Semmit sem tudtunk róla. Anyánk azt mondta,, hogy jónak kell hozzá lenni, mert nagyon boldogtalan. Apánk meg azt mondta, hogy rokon, távoli rokon és majd egyszer elmagyarázza nekünk a ro­konsági kapcsolatot. Manya a reggeli szürkületben kelt fel, ingét derékig legöngyölte, a mosdó­tál fölé hajolva beszappanozta karját, nyakát. Ügyelt, hogy ne lássuk közben, de én a falitükörben megpillantottam barna, sovány vállát, csöpp mellét: a bimbók pirosak és hegyesek voltak a hidegben; felemelte karját és bepúderez­­te a hónalját. Amikor már teljesen fel­öltözött, a tükörben közelről vizsgáltat­ta magát. Reggel néha egészen vidám volt, ilyenkor kérdezősködött az iskoláról, meg a pajtásokról. Gyakraii beszélgetett velünk, borzasztó komoly, dolgokról. A természetről, az igazságról, a háborúról, mely akkor viharzott át fölöttünk, emlegette a papokat, és sokat beszélt a halálról. Én valamicskét meg­értettem abból, amit mondott, öcsémnek is próbáltam megmagyarázni. De gyak­ran bizony csak a szavakat hallottam, nem fogva fel értelmüket, mert beszéd közben Manya furcsa kék szemét és nedves, piros száját nézegettem elmerül­tem Ritkán beszélt a hivataláról, azt mond­ta, hogy neki ott gépelnie kell, szlo­vák, magyar és német leveleket másol. Ez a magyarázat teljesen kielégített bennünket, sőt bizonyos csodálattal töl­tött el minket, hisz a mi családunk szá­mára csak a kapálás, egyelés, aratás, cséplés, kukorica-törés jelentette a mun-: kát. Meghallottuk egyszer, amikor apám és anyám iManyáról beszélgettek. Halkan, visszafojtott hangon vitatkoztak. Anyára így: „A papírjai rendben volnának, de azért mégis...” Apám lecsendesítette: „Hallgass! Rokon és kész! Te csak hall­gass!” Anyám háborgott: „Jó, jó, de megj ne tudjam, hogy az elvtársak eset­leg...” Apám tiltakozott: „Nem érdekel. Te se törődj ilyenekkel 1” Mikor észre­vették bennünket, betuszkoltak pisszegve a szobába: Menjetek tanulni! Nagyon megijedtem akkor. Anyám és apám vitájáról nem beszéltünk sohasem az öcsémmel, gondosan elkerültük, hogy szóba hozzuk. Manyának semmit se szóltunk. Anyám talán mondhatott vala­mit neki, mert aznap este Manya szemé­ben könnyeket láttunk és ml fiúk, na­gyon elérzékenyültünk. Nem szólt ne­künk Manya egy szót sem. Csak könnye- j zett. ,Nagyon félénknek és boldogtalan- 1 nak éreztük magúnkat akkor este. Manya, az öcsém és én egymáshoz kuporodtunk Folytatás a 14. oldalon

Next

/
Oldalképek
Tartalom