A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-26 / 34. szám

A nap már elbúcsúzott a völgytől. A hegyek felett ér­dekes, szürke felhők álltak mozdulatlanul — mint kék vízen pihenő hatalmas hajók. Az erdők zöld palástja feke­tébe hajlott. A bokrok ölén, valahol a sziklák kötésiébe kapaszkodó gyökerek tövénél már nyújtogatta csápjait az ébredő éjszaka. A völgyön szellő lopódzott keresztül. Felborzolta a rét füvét, és nagyokat szökve be­leütközött a sárga fényű ab­lakokkal figyelő vasútállomás épületébe. Mérgében a váltók körül fölkavarta- a port — majd tovább somfordáit a kék, piros és zöld fénnyel égő jelzőlámpák irányába. visszautazni. Ugyan mikor me­gyen? Megkérdezem a forgal­mistát és... Újra fölemelte csomagjait. Elindult. De amikor odaért az állomás kivilágított ablakai alá, még sem ment be. Pedig az ajtó is lárva volt, mert meleg — forró volt a nyári este. Bent telefőn csengett, s ép­pen szemben az ajtóval, az in­gaóra fényes tányérja mérte az időt. De János csak haboz­va lassított, és tovább ment. Tovább ment, mert nem volt ereje, hogy agya parancsot adjon a lábainak a megállás­ra. Szerelte, nagyon szerette azt az asszonyt — hát vitték lábai tovább. Jutka szólt először. A hang­ja simogató volt — bűnbánó és bocsánatkérő. — János. ..I Köszönöm, hogy eljöttél János. Köszönöm, hogy hiszel nekem, és... és többet soha sem engedlek el. Mert tudod, én olyan szamár,l buta vagyok — hogy azt űzöm el magamtól, akit... szeretek. Most már nem le­szek olyan, amilyen voltam, ígérem... — A férfi nem válaszolt mind­járt. Arra gondolt, hogy így most már nincs szükség a vád szavára, mert lám az asszony mégis várta. Ez a tudat föl­szaki tóttá bensejében azt a feszítő, . szorongó érzést, amit már a felesége hívó levelé­nek elolvasása óta kínozta — s elkísérte őt erre az útra is. A hangjában is érződött a melegség, amikor végre meg­szólalt. — Azt hittem, hogy nem fogsz várni. Igaz, hogy ma­gam Is odataláltam volna — hiszen az ember nem felelj ti el egykönnyen otthonát. De így tpégis szebb. Szebb így, hogy kijöttél... Ekkor már szorosan szemben álltak egymással Az asszony kissé fel is ágaskodott, s úgy tartotta száját a férfi elé, mint a virágok tartják a nap felé szirom-arcukat. A csókjuk hosszú volt. Já­nos először csak az egyik bő­röndöt tette le, de később a másikat is Úgy ölelte két kézzel a feleségéi, mint akit hosszú-hosszú keresés után végre megtalált. Fölöttük már szikráztak a csillagok s kissé odébb, a so­­sompőn tűi, szintén apró fé­nyek villogtak. A váltók lám­pái églek ott, hogy jelezzék a vonatoknak, hol ágaznak szét — hol találkoznak a sí­nek. NAGY OLIVÉR SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA A váltók körül újra leült a por, s így tisztán látszottak a halvány, hússzínű csíkok a váltók fejében. Az üveglapocs­kák mintha éltek volna — életet lopott beléjük a mögöt­tük égő mécsesek lángja. Sisteregve, sziszegve érke­zett a vonat. A váltókra érve nagyokat csattantak a kere­kek, aztán felnyüszítettek a fékek A vonat megállt. Csak a mozdony prüsszögött nagyo­kat, mint rohanásában megál­lított csikó Fölszálló utas nem volt. Ki Is utazna Ilyen kis állomásról a nagy éjszakába? A leszál­lók is kevesen voltak. Csak egy kis csoport vidám fiatal jött szapora léptekkel a kavi­csos úton. Nevetgéltek, vicce­lődtek — s lépéseik alatt csörgött a kavics. — Kall! — Csengett az es­tébe egy kamaszos hang. — Velem ne viccelj, mert elkap­lak és megmutatom, hogy nem vagyok gyáva! A többiek nevettek. Különö­sen egy lánynevetés csengett csiklandozom Bizsergeíte az ember fülét, és a vérét Is... jóval mögöttük egy magas férfi baktatott. Mindkét kezé­ben egy-egy súlyos utazóbö­­röndöt cipelt. A nevetést ő is hallotta. Éppen akkor állt meg, hogy letegye bőröndjeit, s pihentesse a kezét. János sokáig állt a csomag­jai mellett. Állt, állt és gon­dolkodott. Alakját lassan kö­rülfogta az este homálya. — Mégis becsapott — gon­dolta magában. Kár neki hin­ni. Pedig a levélben azt Ígér­te, hogy várni fog. Legjobb lenne a legközelebbi vonattal — Utóvégre, ha elkezdtem, akkor be Is fejezem. Megmon­dom neki a magamét utói-: jára, s aztán többet nem Is­merem. így biztatta magát gondolatban, de valahol — mélyen, a gondolatai legre j-: tettebb zugában tudta azt, hogy nem lesz ilyen könnyű a szakítás. Pedig kell, hogy szakítsanak. Az asszony — a felesége csak játszik vele. Ha fáj, fájjon, de ez így tovább nem mehet. Szakítani, válni kell, mert most is becsapott. Talán otthon sem fogja őt várni, vagy ha otthon lesz, nem fogja beengedni, és az egész hívás, várás-lgérés csak játék, hogy mások előtt megalázza. Már ott járt a sorompók alatt. Ekkor egy buta gondo­lat furakodott a fejébe. — Ml lenne, ha itt megvár­nám a legközelebbi vonatot és ... — Megborzongott. El­képzelte magát, amint átcsat­­tognak szétmarcangolt testé­nek roncsain a vonatkerekek. — Nem! Ilyet aztán nem! Harsogta benne a józan ész szava, és ebben a pillanatban valaki átfogva az egyik bő­röndöt tartó jobb kezének uj­jait. Mintha csak segíteni akarna a terhet cipelni. Meglepődve megállt. A sű­rű esthomályban is felismerte a váratlan segíteni-akarót. Ű volt az. Jutka. A felesége. • • •' Csak nézték, nézték egy-: mást sokáig. De az is lehet, hogy csak másodpercek teltek el — mert vannak az életben olyan pillanatok, amiknek mú­lását képtelen reálisan föl­mérni a máskor mindig jó­zan ész. 14 VÁLTÓK 0

Next

/
Oldalképek
Tartalom