A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-12 / 32. szám

Nincs módjukban elmondani, egyszerű, keresetlen szavakkal megmagyarázni, mi is történt tulajdonképpen az országúton, hogyan tört rájuk a kaszás, hogyan es; tek bele a halál szorító ölelésébe. Mások sietnek a tett színhelyére: rend­őrök, akik lelkiismeretesen felmérik a távolságokat, pontosan kiszámítják az összeütközés körülményeit és jegyző­könyvet vesznek fel az esetről, meg tel­jesen idegen emberek futnak a halottak­hoz, hogy a legközelebbi hozzátartozók helyett is mindjárt kifejezhessék őszinte részvétüket. Ugye, mi is álltunk már ilyen csoport­ban, megrendültén a tetemek fölött? Ugye, mi is találgattuk már, vajon ma­radtak-e utánuk gyerekek? A halottak nem beszélnek. A halotta­kat felszedik az országútokról és elszál­lítják bonctermekbe... De mi történik azokkal, akik a összeütközést szerencsé­sebben megússzák? Széles a Komáromba vezető országút, ha jól tudom, hét méter széles, mégis Igor László és Stefanko István motorke­rékpárosok fényes nappal összeütköztek Tany előtt. Akik odafutottak az eset színhelyére, azzal számoltak, hogy halottakhoz rohan­nak, és halottak nem beszélnek. A sebe­sülés azonban nem volt életet megsem­misítőén veszélyes, csak nagyon súlyos. Stefanko elvesztette az eszméletét, Igor Laci pedig kérte az embereket, ültessék fel a hét méter széles betónú szélen, hadd nézhesse meg a lábát. Hát azt megnézhette! A komáromi já­­• rási kórház első emeletén Dr. Rékey se­bészfőorvos a következőket jegyeztette be a szolgálatos ápolónővel: — Comb és alszár törés, a térdizület teljesen megnyílt, a térdkalács kiugrott helyéről. Harmincöt centiméter hosszúsá­gú seb. A szerencsétlenség hétfői napon tör­tént. Nem sokkal ebéd után Igor Laci az ógyallai jednoaa alkalmazottja és tn­­• struktori minőségben szokásos szolgála­ti útján járt. Aztán olyan szép napos volt az idő, kétoldalt az érőfélben lévő gabo­natáblák, a haragos zöld kukoricaföldek, hogy jólesett hajtant, repülni a hét mé­ter széles csallóközi országúton. Mindenre gondolt, miközben átenged­te magát a repülés gyönyörének, csak arra nem, hogy egyik igen jó barátjá­val, Stefanko Pistával fog találkozni. Vá­ratlanul tűnt fel az országúton Pista ba­rátja és. .. No, hogyan is szoktak a jó barátok találkozni? Integetnek egymásnak vagy megállnak és összeölelkeznek. Ök ellen­ben nem így jártak el. Ök a rohanó motorkerékpárról nyújtották kézszorítás­ra kezüket. S a két nehéz gép össze­akadt, majd nagy csörömpöléssel össze­roppant. ■A többi Ismeretes. Két félig eszmélet­len test az országúton. A forgalom meg­bénul, az emberek ijedten összefutnak a földekről, majd egy segélyt nyújtó autó jön, amely valósággal száguld a legközelebbi kórház felé... És végül Dr. Rékay sebészfőorvos szi­gorú tekintete: — Ugye, maga már feküdt nálam? — Igen — feleli Igor Laci. — Ugye, akkor is motorkerékpár-sze­rencsétlenség miatt? Komlikált törés volt a bal alkarján. Két éve történt. Akkor is én operáltam. —Igen —■ hangzik a beismerő válasz. Aztán e rövid párbeszéd is befejező­dik, mert a sebből folyik a vér, meg a beteg is fokozatosan elkábul. Irány a műtőt Másnap eszmél csak, gipszben a lába és a kötést még átüti a vér. Mintha nem is tudná, hogyan került kórházi ágyra, többször is felemeli a fejét, széjjelnéz, nem akar hinni a szemének, hogy kór­házban van. Szobatársai hitetik el vele, emlékeztetik a tegnap délutáni szeren­csétlenségre. Igen, most már dereng valami a fejé­ben homályosan, összeszaladt barátjával a hét méter széles csallóközi úton és el­tört a lába, megoperálták, gipszbe tet­ték. Pedig neki tegnap este haza kellett volna menni Madarra az édesanyjához, hiszen olyan magányosan él szegény, be­teges, édesapja is a Tátrában van, tü­dőre kezelteti magát, hiányzik az ács a szövetkezetből, s a hétfői naptól hiány­zik ő is a faluból! Eltörte a lábát, súlyos sérülést szen­vedett. .. már másodszori... És mi tör­tént a barátjával? Arra még emlékszik, hogy eszméletlen feküdt. Többről •nem tud, mi történhe­tett vele. A szomszédjával szeretne ismer­kedni, az ember társas lény, kórházban sem feküdjenek egymás mellett úgy, mint egy-egy hasáb fa. Ö is súlyos beteg lehet, a szomszédja, mert a feje pólyával becsavarva, csak a szeme, a szája meg az orra látszik a kö­tésből. — Most került Ide maga is? Maga is olyan szerencsétlen, mint én vagyok? Magával mi történt? kérdezi a szom­szédjától. — Nem ismersz meg, Laci? — csodál­kozik amaz. — Nem én, pajtás, nem ismerlek — mondja és töpreng, de nem jön rá, hon­nan ismerhetné a szomszédját. — En vagyok, Stefanko — nyögi ki a szomszéd. — Te vagy az, Pista? Veled mi baj esett? Stefanko képtelen a feleletre. Stefan­­kónak nehezére esik a beszéd. Álkapcsa nyitott törést szenvedett három-négy he­lyen. Dr. Rékay sebészfőorvos a követke­zőket jegyeztette be ezzel kapcsolatban — Kellő kezelés, vérátömlesztés után Stefanko a bratislavai szájsebészetre megy. S míg erre sok kerülhet, mindkét sebesültnek vér kell és megint vér, hogy a sokkot megelőzzük. Munkában a vérátömlesztő tömlők. Igor Laci nem is vette észre, hogy csö­pög karjába az idegen vér. Vajon, tud­nak-e már Madáron a balesetéről? Első látogatója, akivel együtt festették színesre a jövőt, egy szomszédfalust lány. Bejön hozzá félénken, félszegen, leül az ágyához és hosszan tűnődik, na­gyon keveset beszél, mintha az nem menne ki a fejéből, hogyan lehet össze­ütközni egy hét méter széles úton, ho­gyan lehet könnyelmű egy harminckilenc éves férfi. Második látogatója, betegeskedő édes­anyja pedig sír, szünet nélkül törölgeti a szemét, és ami harag van benne, azt is szépen becsomagolja a falubeliek ke­lekótya híreszteléseibe, melyek szerint Igor Laci meghalt, vagy ha nem ts halt meg, biztosan levágták az egyik lábát. — Fiam, hát nem tudsz vigyázni ma­gadra? Negyvennégyben, amikor elvittek a Tiszához frontárkot ásni, akkor tud­tál vigyázni? Fogságból is hazavereked­­ted magad... Most meg játszol az éle­teddel! Mi lesz velünk, öregekkel? Mi lesz a nősüléseddel? — Nem tudom. — Hogyan történt veled? — Nem emlékszem. Igor Laci semmire sem emlékszik. Mintha a hétfői napot kilúgozták volna az emlékezetéből. A halottak visznek el magukkal mindent úgy a szörnyű pilla­natban, mint ö a hétfői napot. És a ha­lottak nem beszélnek. Es súlyos sebe­sültek sem emlékeznek. Semmire! Az élet és, a halál- határán lebegő em­bernek kihagy az emlékezete. Sokáig! Igor Laci a súlyos lábtörés után még beszélhet. A riporter is odaülhet az ágyához, bár semmit nem jegyez. Hagy­ja, hogy a beteg 'kérdezzen. Kivárja, míg a betegben kínzóvá izmosodik a vágy a munka, az otthon, a hűvös nyári esték után. A sebészfőorvos is ott áll fölötte, neki szól az első kérdés. — Súlyos? Dr. Rékay bólint. — Nagyon súlyos? A sebészfőorvos ismét bólint. A beteg most töpreng, tűnődik két mondat szünetében. Aztán hozzám for­dul. — Ugye, megírj-, hogy a sebészfőor­vos úr vezette kollektíva mindent meg­tett, hogy megmentsék a lábam? — Megírom. — Ugye, megírja, hogy a mi társadal­munkban legfőbb érték .az ember? Nem mondom, ki csak magamban gon­dolom: — A józan, körültekintő, megfontolt ember! — Az antibiotikumok széles skáláját kapja — világosítja fel a sebészfőorvos. — És az antibiotikumok meglehetősen drága gyógyszerek. A maguk kézfogása igen sok pénzébe kerül az államnak. Hozzám fordul. — Ha riporter lennék, én ilyen címet adnék az írássomnak: „Egy kézfogás ára”... és kiszámítanám, hogy ennyi és ennyi ezer korona. Dr. Rékay gondolkozik. — De talán még hatásosabb és elgon­­dolkoztatóbb lenne: „Egy kézfogás és a halottak nem beszélnek”. Igor Laci hallgat, nagy, barnára sült teste mozdulatlanul fekszik, s a kötésen még mindig átszivárog a vér. Csak a sze­mében csillog az élet fénye, csak a hom­lokán suhan át gondolatainak fénye és árnyéka. Már távozóban vagyunk, amikor utá­nunk szól. — Meddig kell itt feküdnöm, főorvos úr? — Nagyon korai még ilyet kérdezni, Igor barátom — mondja Dr. Rékay és úgy tesz, mintha maga sem tudná. — Es hasznát vehetem még a lábam­nak? ■ — Bizonyára — jön a biztató felelet, pedig a sebészföorvos tudja, hogy ez a láb már soha nem lesz olyan, mint volt. — Közbejöhet még valamilyen kompli­káció is? — Nemigen — tér ki Rékay a válasz elől. u ■ A ham nem beszé nek

Next

/
Oldalképek
Tartalom