A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-05 / 31. szám
Joli néni Már negyedik éve figyelem folt nénit. Teste kissé meggörnyedt, haja egészen fehér és mosolya mélyén valami állandó szomorúság bujkál. Tavasztól őszig minden nap látom. Ott áll a játszótéren, ahonnan kacagó gyermekhangok röppennek a szobámba. Furcsa, szeszélyes az idei nyár. Amikor kilépek a kapun, még süt a nap, de pár perc múlva már sűrűsödnek a felhők, először szürkék, azután mintha a vihar fekete olaja ömlene szét rajtuk, haragos — sötét színt öltenek. Nem mehetek a várost ölelő hegyekbe levelek beszédét hallgatni, csak a játszótérig jutok el a napáldozat óráiban. Az anyukák olyankor már hazafelé indulnak, óvatosan igazítván léptüket a mellettük tipegő kisember lépteihez. Csak a nagyobb fiúk maradnak, hintáznak, szaladgálnak, mert ők már 11—12 éves nagy fiúk, már hét óráig maradhatnak, mert nyáron az anyukák engedékenyebbek. Joli néni ott ült mellettem a pádon. Beszélgetünk. Es a szavakból, a hang színéből, hőfokából megérzem, hogy ez a görnyedt termetű, ősz hajú asszony szenved. Állandóan szenved. Soha nem csillapodik kínja, mint a beteg emberé, soha nincsenek könnyebb percei, soha nem feledkezhet meg a fájdalomról. Ezerkilencszáznegyvennégyben egy Duna-menti faluban élt, már öt éve özvegyi sorban. Minden öröme, reménysége a fia volt. A tizenötesztendős Janika. Kopott fényképet vesz elő Joli néni, nevető arcú legényke néz rám a képről. Az asszony felsóhajt: — Most lenne harminchárom éves! Akkor — 1944-ben csak tizenöt volt. A világon minden remegett. Acélba zárt halál zuhant a földre. Es amikor a dühödt és gyáva gyilkosok menekülni kezdtek, maguk előtt hajszolták a mezítlábas, rongyos gyermekek seregét. Akkor hurculták el Janikát is. Ülök a pádon és kétségbeesett erőlködéssel szívom a pipámat, mert nem tudok beszélni... mert mit mondhatok a sebes, tizennyolc éves vérző anyaszívnek. .. Csak Joli néni csendes hangját hallom: — A múltkor egy kislány megkérdezte tőlem, hogy van-e nekem is unokám... az nagyon fájt... Joli néni feláll a pádról és felsóhajt: — Lehetne — nekem is lehetne... ha Janika... most lenne harminchárom éves! A játszótér már üres. Csak Joli néni tesz-vesz, a megszokott, beidegzett mozdulatokkal. Teste kissé meggörnyedt és haja egészen fehér. —py— Szitást Ferenc: Valót nemzik A falu tornyára ráhajolt a hold, Százszemű sugara arcunkra égett, Bennünk a mlndenség vágya lebegett, S szikrái űztek sok nyilas-lidércet. Csendesség bontotta légszín-szirmait, Békét lehelt a puha lombok sátra, Szívünkben húrként feszült az acél-hit: Valót nemzik a terhes tettek árja. VSSSfS/SfSSrSS/SfSSS//SSSS/S/SSSSfSWSfSfSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSffSSSfSfSfSSSSSSfSSSfSffSfSSSSS*SSfSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSffSSSfSSSSSSSSSSMSSSSSSS/SfSSSSSSSSSSSSSAfSSf Bognárné tekintete a könyvekre esik: — Mi nem veszünk könyvet... nincs aki olvassa... az uram dolgozik, én meg mozdulni se bírok.. Nem veszünk ... Közelebb merészkedik a lány: — Nem árulom én a könyveket, néniké... Olvasásra hordom szét a faluban ... Nem kell érte fizetni, csak úgy ingyenben van, elolvasás után majd öszszeszedjük és... és, ha kell, másika* hagyunk Itt... — Olvasásra hordja? — csodálkozik Bognárné, de már bizalmasabb hangon. Aztán ki parancsolta azt magának? — Senki... tetszik tudni, unalomból csinálom... Inkább széthordom, mint hogy ott porosodjanak a szekrényben. Legalább megismerem a falut is egyúttal... Bognárné csak nézi a lányt, nem tudja hová tenni, sose látta még a faluban. Igaz, négy év alatt sok minden történhetett a falakon túl, amiről nem tud. S a lány most veszi észre, hogy be sem mutatkozott, meglepetésében: — Nem tetszik engem ismerni, ugye?... Hát én vagyok a falu új tanítónője. Szeptember elsejétől vagyok itt... Szalai Teréznek hívnak... Most már egészen felenged Bognárné idegenkedése, ha bírna, bizony felülne, sőt még meg is simogatná a lányt. — Ő, hát már csak ne haragudjon a kisasszonyka, hogy könyvárusnak gondoltam ... Isten hozta minálunk ... Tessék, üljön le, van ott szék az asztal melletti... Tessék, csak, tessék! A *anítőnő engedelmeskedik és leül. A könyveket az asztalra teszi közben, de olyan ügyetlenül, hogy kettő-három a földre esik. Gyorsan, felkapja, szégyenkezve elpirul, azonban hamar feltalálja magát: — Látom, betegeskedik. — Bizony ... már négy éve ... Most veszi csak észre a tanítónő, hogy borzasztó betegség kötheti ágyhoz az aszszonyt, mert merev minden tagja. — Milyen betegségben? — Szélütés ... bizony ... élek, mégsem élek, kisasszonyka. Hát maga honnan került ebbe az istenhátamögötti faluba? — kérdi Bognárné csakhogy nyújtsa a beszélgetés fonalát. — Messziről — feleli nagy sóhajtással a tanítónő, nagyon messziről... Egy Kassa környéki kisvárosból... — Aztán miért szökött el onnan?... Jószántából jött, vagy muszáj volt? — érdeklődik a beteg asszony, mert borzasztónak tartja, hogy egy ilyen fiatal lány olyan messzire kerüljön a szülői háztól. A tanítónő keserűen elmosolyodik: — Ha rajtam múlott volna, soha az életben nem láttam volna meg ezt a vidéket... Eleget sírtam, könyörögtam, hogy ne tegyenek ide, hiába... Eljöttem, de nem maradok itt, nem tudok én itt megszokni... Inkább lemondok a tanítói állásról, de nem maradok itt... Mindig olyan bolondosnak, szelesnek tartottak az osztálytársaim... meg egy kicsit könnyelműnek... talán az is a • szerencsém, hogy ilyen vagyok, máskülönben... Tetszik tudni, először, mikor idekerültem, mindig sírtam, aztán meg kinevettem magam... Aztán hol sírtam, hol nevettem, most meg már nem sírok, nem törődöm semmivel... Majd csak lesz a valahogy, úgy is elmegyek innen... Elhallgat a tanítónő, lehajtja a fejét és a földön marakodó legyeket nézi. Sírás szorongatja a torkát. Bognárné most nézi meg jobban a tanitónőt. Az első pillanatban olyan csúnyácskának látta, de mintha azó‘a megszépült volna. Az arca hosszúkás, inkább sápadt, mint piros, a ki tudná pontosan meghatározni, a szeme színét: se nem zöld, se nem szürke, kéknek sem mondható, *alán a három szín keveréke. A haja a legérdekesebb, olyan mint a szénásszekér, jut belőle a homlokára is, hullámos, meg nem is, dús, a színe sötét — illik neki. Erősnek elég erős — gondolja magában Bognárné-, de azért nagyobbra is nőhetett volna valamivel. Jaj, csak a dereka vékonyka szegénynek, egy jó hosszú ujjú ember tán át is foghatná. No, de még van ideje megerősödni, fiatalka még! — tesz pontot a beteg a gondolatai végére, majd megszólal: — Hát az igaz, hogy két évnél tovább egy tanító sem bírta ki ebben a faluban, nem tudom, milyen istenverése ez rajtunk. Aztán a szülei élnek-e? 12
