A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-29 / 30. szám
GAL SÁNDOR versei Kiss Sándor kőnyomata léé Csend — Most nyílnak a virágok, A galambok még pihennek. Bokrok tövén alszik a boldogság. Csend. A végtelen idő szív-verését hallgatom, s kezdem érteni a csodás dolgok, füvek, fák, házak, utak, csókok hitét. Valóidban én is egy vagyok velük, és Te is: fát vágsz, falat raksz, tenyereden hólyagot növeszt a fájdalom. Nagy gyerekek vagyunk mindannyian, szerelnénk egymást, de félünk, vállunkfa ülnek a galambok, a csendben szivünkig nőnek a virágok és a végtelen idő felhők mögül bukik közénk. Valójában csak a muzsikusok értik ezt, ezüst lant-húrok közt feszülő ujjuk hegyén tanyázik az értelem, és el is tudják mesélni csoda-dallamokban. De most a csend nyit virágot. Sorba állítjuk szíveinket, váltunkon galambok, gyémánt szemünkben hordozzák a szerelmet, mint a jázmin-bokor virága. Csend, nyári ég, nyári föld, végtelen idő, ezüst lant-húron alvó idő: piros szivek sorakoznak, ezermillió piros szív, forró szív — Világi. Hogy dobog, hogy lüktet a csendi Szinte szétszakad a föld szikla kérge. Ház Mit mesél az omló vakolat? Az ablak alatt egyszer megöltek egy munkást. 1 A golyót a ial őrzi még. Az ablak alatt az omló vakolat Munkás-vér emlékét őrzi még. Ez itt a kapu, két lépcsőn az udvarra futsz rajta. Négyszögletes ég: fölé szegezték az ácsok. Hallod a csendet hogy törik darabokra Csipkésszélű, zengő kalapácsok?l S ez még mind csak a tető! Ismered-e a szobák titkát, a padló titkát, s az ágyak titkát?, A konyhában a tűzhely titkát ismered? (Üres fazék fölött lengett az éhség...) A falon furcsa óra tikk-takkol, méri az időt Ki tudja mióta már Az ablakon friss ízekkel betéved néha a nyár — 5 a földszintről fanyar spenót-szag libeg felfelé meg egy eltévedt fehér pihe száll. A bátor habarcs főt összetart fa a szögletes köveket: erős a fal.. A függöny mögött valaki átkozódik, aztán köhög, Egy fiatalasszony ruhát vasal gyerek sír, s mozdulnának a szögletes kövek is. Hetvenöt centi vastag a fal, s rajta mint asszonyok lábán a fájó visz-erek a villámhárító álmosan szendereg. É js z a k a Ilyenkor minden ideszáll hozzám. Nem is tudom miért szeretem ennyire a dolgokat. Néha úgy érzem mintha árnyék volnék, s a testen» átsikiana minden kis göröngyön, minden bánaton, könnyön, s mégis a bánat, s a könny elérne hozzám. Ilyenkor érzem ezt éjjel, mikor az óra egykedvű zaja zuhog az alvóra, ilyenkor érzem. Egy kabát pihen a széken. Ez is szép. Most alszanak a pékek és még nem ég a tág kemencékben tűz. Furcsa a világ, a társadalmak a rendek törvények, országok, szerelmek, hit, vallás, gyűlölet, pap, háború, véres ütközet, repülök, hajók, atomok, vizek, torzult sejtek, valótlan szinek, sikolyok, s az éji csend, ez a fekete, omló bársony; alszik a nyugodt fákon, s mindent befed. Ilyenkor minden ideszáll hozzám. A tegnapi lapból kis hír: valaki lakást keres — egy emlék: küszöbön gyerek sír, asztalon kihűlt leves... A dolgok kilépnek öm&gukból, s a búzatáblák elindulnak mész-szagú raktárak felé nyugodt utakon a bársony-szirinű éjszakában. 9 "V
