A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-01 / 26. szám
Hideg nyári éjssaha A mozi utolsó előadásáról kitóduló emberek fázósan tűrték fel a gallérjukat. — Nézd, látszik a leheletem! — A csoda látott ilyen hideg júniust! Az emberek szidták a hideg nyári éjszakát, azután autóbuszon, trolin és villamoson siettek otthonuk felé. Éjszaka volt — másfél órával éjfél előtt. A város szélén, a kertészetben ötezer begónia aidergett. Üvegházakban erősödtek, de két napja már kint voltak a szabad ágyasokban, hogy gyorsabban fejlődjenek. Bezik János a hatvanhat esztendős öreg kertész ott lakik a virágok között. Az éjjeli őr halkan kopogott Bezik János ablakán. A kertész kinézett: — Mehetünk? — Igen. Öt fok! Este nyolc órakor még tíz fokott mutatott a hőmérő. Esőfelhők duzzadtak, gyülekeztek. De a szél szétzavarta a felhőket és a hőmérő higanyoszlopa egyre lejjebb süllyedt. Este nyolc órakor az öreg kertész leült az ágya szélére és nyögve simogatta fájós, reumás tagjait. „Persze” — gondolta magában — „mégis igaza van asszonynapk Pihenni kellene, hiszen nyugdíj is jár. Ötven évi munka után!” Ötven éve él már a virágok között. Fiatal gyerekként kezdte a munkát. Ma pedig évtizedek árkai húzódnak az arcán, haja kihullom és testét a reuma kínja hasogatja. Éjjel fél tizenegykor az éjjeli őr bekopogott. „Nem csinálom tovább — morogta maga elé az öreg kertész, miközben gyors mozdulatokkal kapkodta magára ruhadarabiait. — „Nem csinálom tovább. Öreg vagyok, fáradt vagyok, beteg vagyok .. . elég volt!" Ötezer begónia dtderqett az éjszakában. A felhők sebesen úsztak a hegyek felé, s a hold fény szőnyeget terített az ágyúsokra. Bezik János hatvanhat esztendős öreg kertész és az éijeli őr botladozó léptekkel riasztották a fűszálak között szunnyadó bogarakat. Az összegöngyölt nádtakarók egymás után terültek a begóniák fölé. Kettesével hordozták ágyústól ágyúsig a nádgöngyölegeket, hangosan lihegtek, szájukból fehér pára lebbent az éjszakába. „Jaj a lábam, a derekam” — hangtalanul sóhajtott az öreg kertész. A mozi utolsó előadásának látogatói már békésen aludtak, amikor a két férfi fáradtan végignézett a virágokat rejtő kerten. Cigarettára gyújtottak, kezük remegett a fáradtságtól. Bezik János megtörte a csendet: — Megyek Folytatom az alvást. De ha lemegy három fokra, ébresszen fel, akkor betakarjuk a muskátlit is! Azután ismét leült az ágya szélére és elmosolyodott a sötétben. „Fáj, fáj... de mit is csinálnék a kert nélkül... a virágok nélkül. Az öreg kertész elaludt. Az ötezer begónia is aludt a nádtakaró alatt... csak az egyik levélkén csillogott egy csepp verejték —fy— és az asszony kötelessége a férfi életét széppé tenni. A postás is mosolygott. Belemerítette kanalát elsőnek a tálba és arra gondolt, hogy a magány mennyire sötét árnyékkal borítja be az élei ebédelő óráit. A hangulat édes zűrzavarában egyszerre beszédes lett minden, a tányér, az evőeszközök, az ízletes étel, a mosolyok és az evés közben elejtett szavak is. Ugyanaznap este a szokottnál korábban jött haza a postás. — Jöjjön, sétáljunk le a folyóhoz — mondta — csodálatosan szép idő van. Langyos májusi este borult föléjük, gyenge szél fújt a víz felett, megborzolta a hullámokat. — Nemsokára zöldbab is lesz — mondta Mara néne és megremegett az izgalomtól. — Igazán szereti? — kérdezte később újra meg újra. Majd félénken megkérdezte a postást, hogy volna-e kedve addig is nála étkezni, amíg megjön a zöldbab ideje... ha úgy akarja akár holnaptól kezdve. Ezt olyan csendesen, olyan őszintén mondta, mint valami szerelmi vallomást. A postás suttogva válaszolt. — Igazán nagyon-nagyon boldog vagyok. Mara néne bocsánatot kért, hogy fáradt, majd rátámaszkodott n férfi karjára, aki egyszerre megtelt érzésekkel és elfogadta a kezét. Karonfogva mentek haza. A postás Mara névénél maradt lakónak — örökre. SÁNDORKÁROtY Katonai jegyzetfüzetemből 1. Nélküled mamut-súlyú esték fojtó terhe zuhan le rám s apró perc-ördögök kopognak magányom vermének falán. Szabadulnék s köt a gondolat: a valóság hideg tényéhez szőrit, testemben vulkáni tfiz sistereg s mindent felhabzsol, mindent elborít — égek saját vágyaim hevében végtelenbe nyúló hosszú éjszakán s csak most látom döbbent ijedtséggel, milyen szörnyűség, kín a zord magány. 2. Hányán vannak, akik amíg élnek: magányuk csigaházának terhét nyögik' s nem tudják, hogy mit jelent, ha két lényt a szív szálai egymáshoz kötik. Mennyi áldást jelentesz nekem? — Talán el sem tudnám most mondani: új emberré lettem, amikor lehulltak rólam az önzések cifra rongyai, amikor a holnapunknak közös lett az álma s minden apró döntéskor is gondolunk egymásra: mert örömöm csak úgy lehet ha nevetni látlak, és ha néha mégis eljön a nemkívánt bánat: könnyebb úgy a terhét vinni, ha megosztjuk szépen és ha göröngyös útunk: megyünk kéz a kézben __ 3. Nélküled nekem színtelenek az esték, mert úgy hiányzol, mint vászonról a festék... Életem már egész nem lehet, hogyha meg nem osztom azt veled, hiszen kettőnk közös vágya lett: meglátni majd egy kis gyermeket... 4. Nélküled most két év múlik el és a magány fojtó, únt teher — de hiába jönnek válaszfal napok: Tevéled már így is örök-egy vagyok. 11
