A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-10 / 23. szám
H icici, ciciéi. Hess onnan, büdös kakasa. Felfalná mind a szemet a csibék elei... Jó napot. Az emberem? Nincs még itthon. Ebéd után elment, talán megjön uzsonnáig. Üljön le nálunk. Erre a székre leülhet. Szép napos az idő. Jobb most az udvaron. Különben is nagy a felfordulás bent. Az ágynemű a kerítésen, a bútorok szanaszét. Jön ő mindjárt. Nem adok neki félórát s már itthon is lesz. Nagy a szövetkezet határa, sok időbe telik a bejárása, de nem múlik el nap, hogy ki ne menne a földekre, hogy ne füityentene a kutyájának, hogy ne kapná vállára a kétcsövűjét. Nyakába akasztja a meszszelátót és már nincs is az udvaron. Bár hetven éves elmúlt, még bírja. Miért tetszik keresni? Ja, igen, a nyugdíja miatt. Fölemelték? A duplájára? Na örülni fog neki. Lehet, hogy öregség jele, de gyerekesen tud örülni mindennek Mondom is gyakran: Péter, Péter, mikor komolyodsz meg. Ha valami érdekeset, vagy kellemeset hallasz, virulsz mint egy suhanc. Hogy miért dolgozik, miért nem vonul teljes nyugdíjba? Kell az unokára a pénz. Itt jön éppen a lelkem, az Imre, most végezte el a nyitrai Mezőgazdasági Főiskola első évfolyamát. A nagyapa sokszor évcdik vele, hogy, no fiam, én kerülő vagyok, te meg mérnök leszel, ászt melyik több a nagyüzemi gazdaságban? Minden héten haza jön egyszer. Szervusz, fiam. Szerbusz, életem. Az uzsonnád ott vár az asztalon. Edd meg szépen. Mész el a városba? Jó, menjél, csak ne légy sokáig, gyere haza idejében. Nagyra nőtt a lelkem, ugye? Magas, sudár a termete, mint a jegenyének. Kozák Imre a neve. A nagyapja is Kozák. Nem született törvényen kívül, a lányom férje él, csak éppen azt nem tudjuk, hogy hol tartózkodik, melyik táján a világnak. Negyvenkettőben behívták. akkor született Imre, kivitték a frontra és nem láttuk többet. Az anyja negyvennnégy őszén meghalt. Nyilasok oltották ki az életét. Taknyos, mocskosszájú sihederek, akik azt hitték, hogy győzhetnek az igazságon. Hogyan ölték meg a lányom és miért? Nem kíváncsi maga komolyan erre. Megkérdezi illetidőségből. Talán igaza 'is van. Az emberek unják már a sok hábororús történetet. Örülnek a békének, és nem akarnak hallani a háborúról El is hiszem. Szenvedés, borzalom a háború. Nem mondom el. minek mondanám el a lányom halálát. Kijött hivatalos ügyben hozzánk,’ ide a falu szélére, épp most várja az uramat. Tudja róla, hogy alapító tag, sztrájkok és felvonulások szervezője, csendőrök megfélemlítője. Én is úgy ismertem meg ct, mint egy nyakas, konok istent, aki nem hajlik, nem enged; emelt fővel, egyenes derékkal járt az emberek között. Megszerettem, feleségül mentem hozzá és tűrtem, szenvedtem az oldalán. És rettegtem, ha a csendőrök itt mutatkoztak a falu végén, mert az hittem, hogy megint érte jönnek. Szinte hihetetlen, hogy ez a konok, bátor ember érzékenyebb szívű volt a kisgyermeknél. Pedig akár hiszi, akár nem, én láttam őt zokogni két egészen gyerekes volt, csak a szemében villant fel olykor gonosz fény. — No, mi járatban vagy gyerek? — kérdeztem tőle. — Adja elő! — parancsolta nekem elsötétülő tekintettel. — Oszt mit adjak neked elő — játszottam előtte a nyugodtat, de éreztem, hogy remeg a belsőm. — Nem loptam semmit, mit adjak neked elő. Vizslatott a szemével, szimatolt az orrával. — Az urát adja elő. Hova rejtette az urát? — Hova rejtettem volna. Már egy hete elment, azóta se híre se hamva. Talán már nem is él szegény — tetettem a sírást. Kijött a konyhába a lányom is, karján a kétéves Imréjével. De ő nem avatkozott bele a beszélgetésbe, kisfiával, az aranyos kis szentemmel volt elfoglalva, játszott, bolondozott vele, lovagoltatta a karján. — Ha nem mondja meg, hova rejtette, vagy hol bujkál, mi majd megtaláljuk és elbánunk vele — mondta egy ötvenéves forma ember, lesek Józsi, a 'szabósegéd, aki az arammai járt egy osztályba, mind a ketten szegény gyerekek voltak. Én csak néztem rá, és keserűséggel a szívemben gondolkoztam, hogy milyen furcsa is az élet. Együtt tanultak, együtt cseperedtek fel, játszottak, pajtáskod*ak valamikor, oszt most mégis halálos ellenségei egymásnak. Az uram kommunista, ő nyilas Az uram a fásszínben lapul, szíve a torkában ver, homlokáról bizonyára fut le a veríték, ő meg itt áll a konyhában, fegyverrel a vállán, pökendien viselkedik, nyeglén beszél velem. — Ártott neked az uram, hogy az életére vadászol, lesek Józsi? — kérdeztem tőle gúnyosan. — Kommunista, felforgató, akasztófára valö bitang? — hadarta megszállottan. Nem féltem tőle, nem féltem egyiktől sem, míg a házunkban tartózkodtak, úgy beszéltem velük, olyan bátran, hogy magam is csodálkoztam a viselkedésemen. Csak amikor elmentek és én néztem utánuk, arcom az ajtó ablaküveghez szorítva, akkor hagyott el az erőm, leroskadtam egy székre és sírtam, potyogott a könnyem. Pedig még erősnek kellett volna lennem, mert Jöttek azonnal a szomszédok, mihelyst a nyilasok elvonultak és nem értették a viselkedésemet, hogy míg itt vannak, kiabálok, pattogó hangon, epésen felelgetek a kérdéseikre, amikor meg elmennek, leroskadok egy székre és sírok. A lányom öntött vigasz* belém. Nem Ismerte, ugye? No, várjon csak, rögtön kihozom a fényképét.... Már itt is van, nézze meg Jól, szakasztott apja. Magas, derék, nádszáltermetű asszony, húsz éves vol*., mikor a képet csináltattuk. Milyen okos a szeme. Mindig kitűnő tanúig volt, s a homlokán a forradás. Látja azt a forradást a homlokán? Megdobta kővel egy gyerek. Nagyon szeretett fiúkkal játszani. És ez a szemölcs a szeme alatt? Ugye, illik neki? Hát c tartotta bennem a lelket a lányom, miret én mindig érzékeny voltam a bajra. A vért nem nézhettem. A tyúk nyakát le nem vágtam volna semmi pénzért. Irtóztam arra gondolni, hogy annak a nyálas nyilas kölyöknek, vagy lesek Józsinak a kezén meglátom az uram vérét. Negyvennégy ősze a pokol hónapja volt számomra. Nappal a nyilasok zaklattak, éjszaika meg a félelem nem hagyott pihenni. Mert az uram csak nappal rejtőzködött a fásszínből levezető bunkerben. Éjszaka nyakába vette a mezei utakat és üzenetet vitt vagy hozott, az összekötő szerepét töltötte be az illegális mozgalomban. Hogy milyenek voltak ezek az éjszakák? Ne is kérdezze. El sem hiszi, ha azt mondom, hogy leszoktam az alvásról. Eljött a tíz óra, elfújtuik a lámpát, a lányom bevonult a kis Imréhez a szobába én meg a konyhában vetettem magamnak ágyat. Este tíz után? . Ahol nem dörögnek az ágyúk s nem ropognak a fegyverek, ott elcsendesedik a világ. Nálunk azonban soha nem következett be a teljes csend. Tíz után roppant a fásszín ajtaja, az uram legtöbbször tíz után, vagy éjfél után jött fel rejtekhelyéről. — No, most indul szokásos hírvivő éjszakai útjára — gondoltam. A szívem a torkomban ugrált, a szájam kiszáradt, testemet elöntötte a forróság. Az volt az érzésem, hogy tele az udvar nyilasokkal, de a mező is tele németekkel, s ezek most mind az uramra lesnek, hogy előbújjon abból a nyomorúságos kis lyukból, amely az életet jelentette számára. Nézi a hajamat? Hajaj! Keresi benne a színt? Kiszívták belőle az álmatlan éjszakák. Elképzelheti, mennyit szenvedtem, milyen szörnyű álmaim lehettek, ha mégis elszenderültem, s hogyan ébredtem reggel. A hálóingeni, a hajam csuromvizes volt. Kábultan léptem le a díványról s támolyogtam, szédelegtem a fásszín mögé, és mintha dolgomat intézni mentem volna, felemeltem a szoknyám, lekuporodtam a deszka mellé, aztán halkan suttogva kérdeztem: — Itt vagy? — És a felelet visszaadta az erőm! — Itt vagyok, Mariskám. Ne félj, vigyázok magamra ... — Én is vigyázok rád s megnémulok, ha vallatnak! így fogadkoztunk egymásnak, c a sötét 10 állő napig a fásszínben. Ne faggasson az okáról, mer már csak nehezen tudom magam türtőztetni, hogy el ne mondjam ismét, századszor, ezredszer, azt a legmegre'ndítőbb pillanatot az életünkben. A bibliában az olvasható, hogy Krisztus megváltotta az emberiséget, vállalta a keresztrefeszítést. Az én lányom az apja életét mentette meg. Ő meghalt, az apja életben maradt. Faluról származik? Akkor ismeri a fásszínt. Ott áll a (kerítés tövében. Olyan csapottfedelű most Is. Ciciéi, cicici. Hess onnan, kakasa. Felenne mindent a csibéim-előli... Egyszóval a fásszínbeu nemcsak fa volt. Az én embereimnek is ott volt a rejtekhelye. Mert az én emberemet akkor már a német tisztek utasítására körözték, keresték a nyilasok. Nap mint nap kijöttek ide a falu végére, a szegénysorra, ahol nagyon sok volt a rongyos, sápadt, éhes gyerek. Nézzen csak a városra innen, itt vezet a dűlőút, kétoldalt jegenyék mutatják az irányt. Ezen a dülőúton jöttek kifelé a nyilasok. Ismertem őket, ketten a városban laktak, jónevű iparosok voltak, a harmadik pedig az egyik közeli faluból költözött be, nincstelen, szegény, de kegyetlenszívű fickó volt. Ez vezette a másik kettőt. Fekete sapkát hordott, kilógott alója a haja, az arca, a nevetése még MÁCS JÓZSEF A nagyJzívű ember
