A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-06-03 / 22. szám

— Ne röhögj, ne röhög) állandóan — csapkodtam az asztalt — nekem az a pénz nem kell... nekem tőled pénz nem kell! — Sejtettem, hogy az ő ajánlására kapom a pénzt. — Tőlem? — nézett rám csodálkozva — Nem tőlem kapod, az üzemtől. Megérdem­­led, jól dolgozol... Karéit megbecsülik, gondoltam, és szava van. Sok mindent el tud intézni, ha akar. Ki tudja, ki áll a háta mögött... ? — Ide figyelj! — Igyekeztem nyugod­tan beszélni. — Átnéztem az újításod raj­zait. Nincs kielégítően megoldva, az a be­rendezés veszélyes. Az oldalkarok bizton­sági zárait két rugó tartja és a rugókra tíz tonna acél súlya nehezedik. Ha a két rugó kifárad és véletlenül enged egy ki­csit, kinyílhatnak az oldalkarok, és .tízton­na acél zuhan valakinek a nyakába. Meghökkent és idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Szemben ültünk egymással az irodájában. Elgondolkozva beszélt. — Nézd, a rajzokat ellenőrizték és jó­nak találták. A berendezés egy hónapon belül elkészül és jelentős munkamegtaka­rítást jelent. Nekem már semmi közöm az egészhez, megcsináltam a magamét... Tudom, gondoltam, az ötezer koronát már megkaptad. — Ahhoz sincs közöd, hogy esetleg pa­lacsintává lapítanak a pléhek egy henge­részt? Az arca megkeményedett, aztán azon­nal meglágyult. Olyan arca van, amely nem tud kemény lenni — futott át az agyamon — olyan mint a kenyértészta, puha és ragacsos. — Ahhoz sem, én elvégeztem a dol­gomat ... Különben is, a rugók nem en­gedhetnek. Igen, ilyet is lehet mosolyogva monda­ni, mindent meg lehet mondani mosolyog­va, csak gyomor kell hozzá és idegek. A mosolygó arc sérthetetlen, mert önma­gát propagálja, a jóindulatának csinál rek­lámot ; annak hogy semmi rosszat nem akar és aki gyanúsítja valamivel, az téved vagy hazudik. Sok mindent el lehet rej­teni mosolyok mögé. — Ocsmány gazember vagy 1 — már megint kiabálok — Csak magadra gon­dolsz, hiányzik belőled valami, ami nélkül nem ember az ember ... A szemében egy pillanatra gyűlölet vil­lant meg, szinte megkönnyebültem, hogy végre valami emberire képes. -— így azért nem beszélhetsz velem, ha kommunista is vagy 1 Aztán a gyűlölet eltűnt, helyébe duzzo­­gás költözött, sértődöttség és fájdalmas megbántottság. Mintha azt mondta vol­na ; mit ártottam én néked? Hagyj élni, én igyekszem kijönni veled... Fél óra múlva hozzám jött valamilyen problémá­val, már mosolygott az ő szokott, rokon­szenves mosolyával, mintha az előbb sem­mi sem történt volna. Kibékültünk. Most, hogy visszagondolok az egészre látom, milyen könyelműen becsaptam ak­kor önmagamat. Az ötszáz korona pré­miumot rendszeresen megkaptam tovább­ra is, a fiúk talán nem Is tudtak róla, vagy ha tudtak, nem szóltak, de bizonyá­ra gondolták a magukét. Igen, most vilá­gosan látok mindent. Elhitettem magam­mal, hogy megérdemiem, azért kapom, és nem azért, hogy békét hagyjak Karelnek. Hogyan használhatnák fel a társadalom pénzét gálád megvesztegetésekre, nyug­tattam meg önmagamat... — Hülye voltam — mondom magam elé — gerinctelen ... Kilencven kilométeres sebességgel rohan velünk a Simca az üzem felé, lopva Ka­réira pillantok. Az arca most annyira jel­legtelen, hogy egészen beleolvad a járda járókelőinek egyetlen víziószerű, elsuhanó képpé torzuló arcába. Még annak a sző­rös kis barna majomnak is emberibb arca van, gondolom .. . Nyolc percig tartott az út, vad hajsza volt, talán a rendőr is fel­írt valahol gyorshajtás miatt. Felsírtak a fékek, ahogy megálltunk az üzem előtt. A hirtelen fékezéstől Karel előre bukott. — Tartsd magad! — szóltam rá kemé­nyen. — Sok erőre van szükséged ahhoz, ami következik. Rettenetesen féltem, és úgy próbáltam menekülni a rám nehezedő rémület súlya alól, hogy erőszakolt, durva páncéllal a lelkemen őt kínoztam. — Félsz, Karel... ? Ilyen helyzetben törvényszerűen más magatartást kell az embernek magára erő­szakolnia, mint amilyet az érzései köve­telnének, mert különben összeroskad és sí­ró kisgyerekké változik, ügye, Karel... ? — Miért félnék — mondta és szederjes ajka reszketett —, mond, miért félnék? Én nem vagyok, nem lehetek hibás, nem .. Én sem vagyok hibás, Karel, én sem. Megtettem mindent, amit megtehettem, fi­gyelmeztettelek, hogy a zárak rugója ki­fáradhat ... így gondolkozom, és a kö­vetkező pillanatban már csodálkozom, hogy miért áltatom magam. Meg kellett volna akadályoznom, hogy így kivitelezzék az újítást, amikor már készen volt és dol­goztak vele, akkor is szólhattam volna, még tegnap is szólhattam volna — nem lett volna késő. Ma már késő.... A fő­mérnöknek elkerülhették a figyelmét a rugók, és talán bízott Karel szakértelmé­ben ! Te vagy a felelős, mondtam önma­gámnak, tudtad és nem szóltál... 1 Nem akarok felelős lenni, Karel a felelős, vé­dekeztem. Egyedül ő, és ha ezt nem látja be, én kényszerítem, hogy belássa, beszél­ni fogok. Igen, fogok ... beszélek és jó­­váteszem, amit még jóvátehetek .. Ügy éreztem, nem vagyok ember, és hogy ezt nem lehet kibírni, megőrülök. A gyűlölet lángjai Karel iránt magasan lobogtak bennem... Rohantunk az udva­ron a hengerlőcsarnok felé... A hetes daru mozdulatlanul áll pályája végén, a tehervagonok felett, mázsányl vashorga rezdülés nélkül függ a magas­ban. A vashorog egyébként himbálózni szó. kott, mint egy harang nyelve. Csak olyan­kor mozdulatlan, ha áll a daru, vagy ha nehéz terhet visz, akkor úszik kilengések nélkül át a csarnokon. A hengerszékek futnak, mintha misem történt volna, de a daru alatt kis csoport ember áll... Tom­­kóné, a hetes daru kezelője az üzem egyik legjobb darusa. Negyvenöt éves, alacsony, kövérkés asszony, mosolygósképű és jő­­kedélyű. Három gyereke van, két kislánya és egy hét éves fia. Tomkónét kedvelték a hengerlőcsarnokban, biztos kezű darus, mondták róla, amit letesz vagy felvesz a daruval, az nem lódul métereseket és nem zuhan csörömpölve a földre. Idestova húsz éve dolgozik futódarun és a henge­részek el sem tudták képzelni a magas­ban függő darukosarat az ő pirosán ne­vető arca nélkül. Tomkóné ma, szombat lé­vén, sietett haza. Fél tizenkettőkor a pá­lya végére vitte a darut, eállt és piros ronggyal a kezében felment a daru hídjára, megtisztítani a futómacskát. Hét végén mindig megtisztítják és beolajozzák a da­rusok a fogaskerekeket és a kötéldobot. Ma véletlenül öt perccel később kapcsol­ták ki az áramot, egyébként pontosan fél­­tizenkettőkor szokták, és Tomkóné meg­fogta a daru csupasz, vörösréz villany­­vezetékét. Azonnal eldőlt és leesett a kes­keny daruhídra, ahogy lecsúszott, a keze elvált a vezetéktől, különben el sem tud­ja ereszteni, és ott feküdt tizennyolc mé­ter magasban, tehetetlen mozdulatlanság­ba merevedve a darun, amelyet máskor keze apró, biztos mozdulataival irányított. A szomszéd darus látta, mi történt, Tom­kónét lehozták és lefektették a pléhekre, néhányan körülállták, nézték, sajnálkoztak és várták a mentőautót és az orvost. * * * Alig tíz perce történt az egész ... Ahogy a csarnokba siettünk, azonnal megláttuk a néma embercsoportot. Karel érthetetlen, szinte panaszos hangon felkiáltott — utó­lag sokat gondolkoztam, mit kiálthatott, de nem jöttem rá, valószínűleg az alakta­lan félelem ás rettegés kirobbanó hangját hallatta — és feléjük rohant. Én utána. Szétlökte az embereket és Tomkónéra me­redt ... Tomkoné kibicsaklott lábakkal feküdt az acélkék pléhen, gömbölyű alakja vala­hogy összeesett, megvékonyodott; kék munkaruhájában szinte be'éolvadt a pléh­­be. Nagyra tágult, merev szemmel nézett a világba, meg sem rebbent a szeme nem tudta mozdítani vagy lehunyni, de tört fényén is látszott, hogy még él Ajkat kö­zül kibuggyant a nyelve hegye amikor az áram keresztülfutott a testén és ki­egyenlítődött a potenciál különbség a vörösréz vezeték és a daruhíd között, a fogai közé harapta. Aztán már úgy ma­radt, mert nem tudta kinyitni a száját. Bizonyára nem is érezte, hogy megharapta a nyelvét. Melle még emelkedett és sü­­lyedt. alig láthatóan, inkább csak érez­hetően, és egyre ritkábban. Hazasie’ett, — szombat van, gondolta 'alán. megfőzöm az ebédet aztán kimegyünk az öreggel a szabadba valahová, szép az idő 1 — de villanyáram futott át a testén, a szívébe vágott, megbomlasztotta a vérét, és most már nem jut haza . . . Karel megbámulta, a szeme majdnem olyan nagyra meredt, mint a Tomkonéé, aztán körülnézett a ko­mor arcokon és végül rámnézett. Láttam, egészen biztosan láttam, hogy állati öröm és görcsös remény villant fel a szemében. Állati öröm... Talán nem állati öröm, mert az állat aligha örülhet emberi ér­telemben. de minek nevezzem az olyan örömet, amely nem emberi? Tudom, mi­(Folytatás a 15. oldalon) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom