A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-03 / 22. szám
— Ne röhögj, ne röhög) állandóan — csapkodtam az asztalt — nekem az a pénz nem kell... nekem tőled pénz nem kell! — Sejtettem, hogy az ő ajánlására kapom a pénzt. — Tőlem? — nézett rám csodálkozva — Nem tőlem kapod, az üzemtől. Megérdemled, jól dolgozol... Karéit megbecsülik, gondoltam, és szava van. Sok mindent el tud intézni, ha akar. Ki tudja, ki áll a háta mögött... ? — Ide figyelj! — Igyekeztem nyugodtan beszélni. — Átnéztem az újításod rajzait. Nincs kielégítően megoldva, az a berendezés veszélyes. Az oldalkarok biztonsági zárait két rugó tartja és a rugókra tíz tonna acél súlya nehezedik. Ha a két rugó kifárad és véletlenül enged egy kicsit, kinyílhatnak az oldalkarok, és .tíztonna acél zuhan valakinek a nyakába. Meghökkent és idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Szemben ültünk egymással az irodájában. Elgondolkozva beszélt. — Nézd, a rajzokat ellenőrizték és jónak találták. A berendezés egy hónapon belül elkészül és jelentős munkamegtakarítást jelent. Nekem már semmi közöm az egészhez, megcsináltam a magamét... Tudom, gondoltam, az ötezer koronát már megkaptad. — Ahhoz sincs közöd, hogy esetleg palacsintává lapítanak a pléhek egy hengerészt? Az arca megkeményedett, aztán azonnal meglágyult. Olyan arca van, amely nem tud kemény lenni — futott át az agyamon — olyan mint a kenyértészta, puha és ragacsos. — Ahhoz sem, én elvégeztem a dolgomat ... Különben is, a rugók nem engedhetnek. Igen, ilyet is lehet mosolyogva mondani, mindent meg lehet mondani mosolyogva, csak gyomor kell hozzá és idegek. A mosolygó arc sérthetetlen, mert önmagát propagálja, a jóindulatának csinál reklámot ; annak hogy semmi rosszat nem akar és aki gyanúsítja valamivel, az téved vagy hazudik. Sok mindent el lehet rejteni mosolyok mögé. — Ocsmány gazember vagy 1 — már megint kiabálok — Csak magadra gondolsz, hiányzik belőled valami, ami nélkül nem ember az ember ... A szemében egy pillanatra gyűlölet villant meg, szinte megkönnyebültem, hogy végre valami emberire képes. -— így azért nem beszélhetsz velem, ha kommunista is vagy 1 Aztán a gyűlölet eltűnt, helyébe duzzogás költözött, sértődöttség és fájdalmas megbántottság. Mintha azt mondta volna ; mit ártottam én néked? Hagyj élni, én igyekszem kijönni veled... Fél óra múlva hozzám jött valamilyen problémával, már mosolygott az ő szokott, rokonszenves mosolyával, mintha az előbb semmi sem történt volna. Kibékültünk. Most, hogy visszagondolok az egészre látom, milyen könyelműen becsaptam akkor önmagamat. Az ötszáz korona prémiumot rendszeresen megkaptam továbbra is, a fiúk talán nem Is tudtak róla, vagy ha tudtak, nem szóltak, de bizonyára gondolták a magukét. Igen, most világosan látok mindent. Elhitettem magammal, hogy megérdemiem, azért kapom, és nem azért, hogy békét hagyjak Karelnek. Hogyan használhatnák fel a társadalom pénzét gálád megvesztegetésekre, nyugtattam meg önmagamat... — Hülye voltam — mondom magam elé — gerinctelen ... Kilencven kilométeres sebességgel rohan velünk a Simca az üzem felé, lopva Karéira pillantok. Az arca most annyira jellegtelen, hogy egészen beleolvad a járda járókelőinek egyetlen víziószerű, elsuhanó képpé torzuló arcába. Még annak a szőrös kis barna majomnak is emberibb arca van, gondolom .. . Nyolc percig tartott az út, vad hajsza volt, talán a rendőr is felírt valahol gyorshajtás miatt. Felsírtak a fékek, ahogy megálltunk az üzem előtt. A hirtelen fékezéstől Karel előre bukott. — Tartsd magad! — szóltam rá keményen. — Sok erőre van szükséged ahhoz, ami következik. Rettenetesen féltem, és úgy próbáltam menekülni a rám nehezedő rémület súlya alól, hogy erőszakolt, durva páncéllal a lelkemen őt kínoztam. — Félsz, Karel... ? Ilyen helyzetben törvényszerűen más magatartást kell az embernek magára erőszakolnia, mint amilyet az érzései követelnének, mert különben összeroskad és síró kisgyerekké változik, ügye, Karel... ? — Miért félnék — mondta és szederjes ajka reszketett —, mond, miért félnék? Én nem vagyok, nem lehetek hibás, nem .. Én sem vagyok hibás, Karel, én sem. Megtettem mindent, amit megtehettem, figyelmeztettelek, hogy a zárak rugója kifáradhat ... így gondolkozom, és a következő pillanatban már csodálkozom, hogy miért áltatom magam. Meg kellett volna akadályoznom, hogy így kivitelezzék az újítást, amikor már készen volt és dolgoztak vele, akkor is szólhattam volna, még tegnap is szólhattam volna — nem lett volna késő. Ma már késő.... A főmérnöknek elkerülhették a figyelmét a rugók, és talán bízott Karel szakértelmében ! Te vagy a felelős, mondtam önmagámnak, tudtad és nem szóltál... 1 Nem akarok felelős lenni, Karel a felelős, védekeztem. Egyedül ő, és ha ezt nem látja be, én kényszerítem, hogy belássa, beszélni fogok. Igen, fogok ... beszélek és jóváteszem, amit még jóvátehetek .. Ügy éreztem, nem vagyok ember, és hogy ezt nem lehet kibírni, megőrülök. A gyűlölet lángjai Karel iránt magasan lobogtak bennem... Rohantunk az udvaron a hengerlőcsarnok felé... A hetes daru mozdulatlanul áll pályája végén, a tehervagonok felett, mázsányl vashorga rezdülés nélkül függ a magasban. A vashorog egyébként himbálózni szó. kott, mint egy harang nyelve. Csak olyankor mozdulatlan, ha áll a daru, vagy ha nehéz terhet visz, akkor úszik kilengések nélkül át a csarnokon. A hengerszékek futnak, mintha misem történt volna, de a daru alatt kis csoport ember áll... Tomkóné, a hetes daru kezelője az üzem egyik legjobb darusa. Negyvenöt éves, alacsony, kövérkés asszony, mosolygósképű és jőkedélyű. Három gyereke van, két kislánya és egy hét éves fia. Tomkónét kedvelték a hengerlőcsarnokban, biztos kezű darus, mondták róla, amit letesz vagy felvesz a daruval, az nem lódul métereseket és nem zuhan csörömpölve a földre. Idestova húsz éve dolgozik futódarun és a hengerészek el sem tudták képzelni a magasban függő darukosarat az ő pirosán nevető arca nélkül. Tomkóné ma, szombat lévén, sietett haza. Fél tizenkettőkor a pálya végére vitte a darut, eállt és piros ronggyal a kezében felment a daru hídjára, megtisztítani a futómacskát. Hét végén mindig megtisztítják és beolajozzák a darusok a fogaskerekeket és a kötéldobot. Ma véletlenül öt perccel később kapcsolták ki az áramot, egyébként pontosan féltizenkettőkor szokták, és Tomkóné megfogta a daru csupasz, vörösréz villanyvezetékét. Azonnal eldőlt és leesett a keskeny daruhídra, ahogy lecsúszott, a keze elvált a vezetéktől, különben el sem tudja ereszteni, és ott feküdt tizennyolc méter magasban, tehetetlen mozdulatlanságba merevedve a darun, amelyet máskor keze apró, biztos mozdulataival irányított. A szomszéd darus látta, mi történt, Tomkónét lehozták és lefektették a pléhekre, néhányan körülállták, nézték, sajnálkoztak és várták a mentőautót és az orvost. * * * Alig tíz perce történt az egész ... Ahogy a csarnokba siettünk, azonnal megláttuk a néma embercsoportot. Karel érthetetlen, szinte panaszos hangon felkiáltott — utólag sokat gondolkoztam, mit kiálthatott, de nem jöttem rá, valószínűleg az alaktalan félelem ás rettegés kirobbanó hangját hallatta — és feléjük rohant. Én utána. Szétlökte az embereket és Tomkónéra meredt ... Tomkoné kibicsaklott lábakkal feküdt az acélkék pléhen, gömbölyű alakja valahogy összeesett, megvékonyodott; kék munkaruhájában szinte be'éolvadt a pléhbe. Nagyra tágult, merev szemmel nézett a világba, meg sem rebbent a szeme nem tudta mozdítani vagy lehunyni, de tört fényén is látszott, hogy még él Ajkat közül kibuggyant a nyelve hegye amikor az áram keresztülfutott a testén és kiegyenlítődött a potenciál különbség a vörösréz vezeték és a daruhíd között, a fogai közé harapta. Aztán már úgy maradt, mert nem tudta kinyitni a száját. Bizonyára nem is érezte, hogy megharapta a nyelvét. Melle még emelkedett és sülyedt. alig láthatóan, inkább csak érezhetően, és egyre ritkábban. Hazasie’ett, — szombat van, gondolta 'alán. megfőzöm az ebédet aztán kimegyünk az öreggel a szabadba valahová, szép az idő 1 — de villanyáram futott át a testén, a szívébe vágott, megbomlasztotta a vérét, és most már nem jut haza . . . Karel megbámulta, a szeme majdnem olyan nagyra meredt, mint a Tomkonéé, aztán körülnézett a komor arcokon és végül rámnézett. Láttam, egészen biztosan láttam, hogy állati öröm és görcsös remény villant fel a szemében. Állati öröm... Talán nem állati öröm, mert az állat aligha örülhet emberi értelemben. de minek nevezzem az olyan örömet, amely nem emberi? Tudom, mi(Folytatás a 15. oldalon) 11
