A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-27 / 21. szám
MILOS KRNO: A tan Bólintott, ha köszöntötték, de sehol sem állt meg, és ezért mindenünnen fürkésző tekintek üldözték. Ha legalább egyetlen szót váltott volna valakivel, mely mind a kézszorítás egy pillanatra összeköti az embereket, de ő ráncos arcára fagyott mosollyal csak sietett az utcán fölfelé. Többen megszólították, ám ő nem hallotta. Kitért egy téglával megrakott teherautó elől, majd óvatosan átment az árok fölött nyújtózkodó keskeny pallón. A beton gyalogjárón keményebb járás esett, mint a sok helyen falszaggatotl aszfalton, melyen a készülő vízvezeték szürke csövei hevertek. Megszaporázta lépteit. Nem, most nem áll meg sehol. A falu ködbe burkalódzott előtte. Jóllehet magasan állt a nap az áttetsző tavaszi párák felett, őt mégis sűrű köd vette körül. Egészen határozottan érezte, — akárcsak az érelmeszesedésben szenvedő beteg testében — szakSdoznak az erek, melyek őt ezekkel a házakkal és emberekkel valaha összekötötték. Tenyerével lassan végigsimította ezüstszín haját. Nem — mosolyodon el — nem húzza maga után a telefondrótot. Nem, a hallgató a postán maradt, határozottan • emlékszik rá, a készülék villájára akasztotta és vadul dobogó szívvel kitámolygott a hosszú folyosóról. Még hallotta a drót másik végéről érkező fojtott hangot, szeme előtt még ott vibrált a névjegyzék. Két oszlop név, házszámok. A telefonkészülék előtt állt, és a neveket nézte. Lánya hangjára várt. Gondolatnélkülien olvasta a jegyzéken álló felírást. A sorokat mintha lefényképezte volna szemének a szeruhártyája — az egyes szavak értelmét csak most tudatosította magában. A hír egyáltalán nem lephette meg. Amikor reggel a postás kézbesítette a telefonhívást, nemcsak hogy tudta, mit akar lánya közölni vele, de még a szavait is pontosan elképzelte. A hír csak úgy hathatott rá, mint egy rég ismert dal, amely már senkit se hoz ÍIOIIO lázba. És mégis, e perctől kezdve ennyire megváltozhatott az élete. Betette maga mögött a vaskaput. Észre se vette a feléje futó farkaskutyát, sem a csipkebokor oltott rózsáit, sem a drótkerítésen áthajló halványlila orgonafürtöket, csupán leánya hangját hallotta. Végre megértük! Tegnap költözködtünk. Fellélegzett. Milyen jó. Tavaly, amikor látogatóban volt náluk, még csak egy szobácskábán laktak, de most már három szobájuk van egy új épületben. Arcán a tavalyi mosoly csillogott. Gyerekkocsit tolva maga előtt, járta az ódon utcákat, beszélgetett unokájához, és titokban cumival kínálgatte. Meg ne mondd a „mamának csöppségem, meg ne mondd — fenyegette tréfásan — csajs cumizz, ha jólesik. Olykor-olykor megállt egy plakát előtt, megigazította szemén a pápaszemet és lélekben máris ott ült a kerületi színház zsúfolt nézőterén,- vagy élvezte a mozik érdekes műsorát. Holnap este vejével színházi bemutatóra megy, sok új arcot fog látni, lehet, hogy régi ismerősökkel is találkozik. Ma délután moziba mehetne. Lassan átment a főtéren. A sportüzlet kirakatában lévő kők plakát a zeneszínház műsorát hirdette. Bach, Smetana, Hacsaturjan. Fülében, akár az üveg, megcsörrent a Kardtánc. Egy pillanatig délceg, karddal övezett bogárszemfl daliákról álmodott. Vad táncot roptak a színpadon, szemük szikrákat lövellt. Míg a fiataloknál van, el kelj mennie a zeneszínházba is. — Maradj velünk, mama — kérlelte akkor, a lánya. — Ferivel jól megértitek egymást és Miluska is a világon van már... Igen, Miluska is megszületett, már van unokája. Ez volt ugyanis a feltétel. Ha unokám születik, akkor végleg hozzátok költözöm. Igen, ezt mondta annak Idején. És Miluska már a világon van, de a nagymama nem tartotta meg ígéretét. Csak néhány na(Folytatás a 10. oldalon) PÄTZAY PÁL: Mess KARL HEINZ JAKOBS: vucsu Jaj s most a nap már parázsló hegyvidéket emelt a falvak és erdők fölé; ja] s a sínek csikorognak vonatom kerekeid alatt, mely jöltarthatatlanul viharzik észak felé; jaj s egy mákföld, mint vér sikolya, cikkan szivárványhártyámba s agyamba, s el nem süllyedhetek jaj csókjaidban, ha most már kívánatosán messze állsz is, egek alatt, hol idegen csillagok intenek neked. Micsoda búcsú volt; ö ha a kezded parányi s fehér, még egyszer kibukott volna vakítóan a fejek közül. De csak tajtékzó tengert találtam, amely elsodort, víztörés habiát, s elhagyott partot, amelyre alkonyat terül. Ö ha a vágyakozásod még egyszer odatartottad volna elém, nem feküdnék párnákba szorítva, mint most, átláthatatlan csődület közepén. Jaj s a nap elsüllyed. Nemsokára a fák fekete selyemkendőket bontanak füst veri fel tekintetemet az ablaktól. De tudd: visszajövök majd, roskadva ajándékok alatt, s te elém jössz, zsomborillattól feszes hajjal, s ott állsz majd telve sejtelemmel, szoronva, s akkor a vérem fölcsap, pompásan, mint sós szél felhöfehér lobogókba. Kalász Márton fordítása 9
