A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-20 / 20. szám
© vallomás Mindent szeretteir A csákányt mely Gyenge görcsös ujjaimra Rávéste a munka képeit * Az utat otthonomhoz Mely elvezet egy kopott szőnyegig Az utak pókhálóját Melyeket megszntt az emberi szív Mindent szerettem A víg vagy sirató nótát A bort a könyveket Az aranyszínre érett búzát S a messzi égnek tiszta kékjeit Mindent szerettem S szeretem egyre jobban Az építő embert — testvéremet Ezrek merész vágyát A csillagok után tárt kezeket De mindennél jobban Kedvesemet. VIRÁG BARNA t anyám A csillagok még vígan cikáznak az égen De ő már görnyedt háttal Egy gyufával Lobbantja a napot A hátát meghajtották már az évek És mint a hű kutya követi őt a gond A tenyere csupa kéreg De a szivében mindig szeretet lobog.VIRÁG BARNA • olyanok vagyunk Ez történt akkor: tavasszal, mikor még fagyok járták, megismertelek. Egymás mellett mentünk, * s csókokba olvadt a szereteted. Én féltem akkor, nagyon féltem ... Tőled! Hiszen még nem ismertelek. Most napfényes utakon járunk s madárdal tükrözi örömünket. Olyanok vagyunk, mint két játszó gyerek, csakhogy a játékunk — vigyázat! — az Élet! Ez történt akkor__ Most boldog szívvel sétálok melletted, mialatt a holnapról mesélsz. Már nem félek, már tudom, mi az élet: Ketten alkotjuk azt, Te meg én. HALTENBERGER KINGA’ lSSSSSSS'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SS/S/SSS/SSSSSSS//SSSSSSYSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SySSSSSSSSSSSSSyS/SSA a lelkében, sok mindent elhalványított benne. Sokszor bizony borotvaélen táncol a türelme, de vasakarata újra meg újra visszaszorítja a már-már kitörő lázongását. Bognár az ágy szélére ült. — Mit akarsz a tükörrel, Gizella? — Látni akarom magam. A tükör lassan az asszony arca elé emelkedik. Ijedelemmel vegyes borzalom költözik az asszony egyébként kifejezéstelen arcára. Szeméből vékony erecskében elindul a könny.é, aztán feljajdul, majd elgyötört testét enyhén megrázza a keserves zokogás. Bognár József tehetetlen fájdalmában és haragjában egy pillanatra elveszti a fejét és a földhöz vágja a tükröt, amely sok karcsú ágra nyílva, mint valami égi csillag, pislog-villog a fakeretben. Gyémántsugárként szórja szét az ablakon beszökő napfényt. — Ne... ne haragudj rám... Józsikám!... — mondja az asszony könyörögve, de látva Bognár eltorzult, haragos arcát, beléfúl a szó. Azt akarta még mondani, hogy ő sémiről sem tehet, r,tem magát siratja, hanem Bognárt, őt sajnálja, hogy tudja nagyon jól, milyen nehéz mellette az élete. — Azt hiszed, nekem... — dühösen veti szét két hatalmas karját az ember, s hátat fordítva a felleségének az ablakhoz áll. Rágyújt, mélyen tüdőre szívja a füstöt, és kis idő múlva kifelé indul. Az ajtóból még Visszafordul: — Nem elég az ember baja... még te is ilyesmikkel haragítsz... — Ne menj ki!.. Gyere vissza! — mondja az asszony nagyon halkan. — Ide ülj m.ellém, ne az asztalhoz 1 Bognár irányt változtat, és az asszony mellé ül. — Fogd meg a kezem, Józsii... Ne haragudj rám... Tudod... bolond vagyok én ... Tudod ... ugye nem haragszol!... — Mosolyogni próbái az asszony. Suta és torz a mosolya, de mosolyog, hogy megnyugtassa az urát. Beszélni szeretne neki sokat, de nincs hozzá ereje. El szeretné mondani neki, hogy ő nem bánja, ha mást szettet, talán n^m is fáj neki, ha arra gondol, hogy öröme telik benne. Csak szeressen mást, hiszen őt már úgy nem szeretheti. Emlékeztetni szeretné arra, hogy amíg egészséges volt, akkor is mindenben az ő kedvét kereslte, a félvilággal szembeszállt volna érte... — Nem, nem haragszom én rád, Gizella... — feleli az ember lecsillapodva, megnyugtató csendességgel. — Sokszor mondtam — folytatja az asszony .—, hogy hívd haza a fiadat... házasítsd meg... aztán éld a világodat gondtalanul... Niem fogadtál szót... — Hívd haza a fiadat... — mondja maga elé az ember valami szemrehányó ízzel a hangjában. — Mi akartuk, hogy tanuljon, Gizella... hogy könnyebb legyen a sorsa, mint a miénk... Most hívjam haza?... Itt rothadjon el a sárban?. .. Gürcöljön, veszekedjen? Tán itt megbecsülnék* azt hiszed?... Nyavalyát! — Tanult, okos ember... gazdasági mérnök... megérdemli a megbecsülést, Józsi... — Azt csak te mondod, az anyja... Hosszabb szünet után megszólal az aszszony csendesen: xj’ — Ha meghalok, magadra maradsz, egészen magadra... — Nagy a világ, sok keserűség belefér, Gizella. .. — feleli Bognár kissé mosolyogva,, nem elkeseredve. — Nem féltem én soha az élettől, ezután se fogok. .. — Tudom — válaszolja az asszony, és Jakab Margitra gondol. — Tudom, hogy nem félsz . közel harminc éve, hogy együtt vagyunk.,. megismerhettelek,,. — Bizony, innen-onnan harminc éve lesz... — Sok mindenen keresztülmentünk, Józsi... Sok mindenen... érzik és gondolják jnindkelten a szó súlyát. Mennyi verejték, gond, küszködés kellett ahhoz, hogy. élni tudjanak, hogy a négy holdból tíz legyen, az állatok részére téglából épüljön az istálló, hogy a gyerekből embert faragjanak. S közben a háború, a bárom hónapok állófront, a menekülés, a semmi nélkül maradás, az újrakezdés... Nagyot sóhajt Bognár József: — Bizony, Gizella, sok mindenen kérész tülmentiink... Odakint köszöntget, kiabál valaki: — Jó napot!... Itthon vagy lózsi?... Hallod, Józsi ?1 Bognár kilép az udvarra. Valkó Péter, a szövetkezet elnöke áll az udvar közepén. — Hozott isten, Péter, kerülj beljebb! Valkó Péter magas, száraz, beteges ember. Hosszú, vékony nyakán beszéd közben nagyokat mozdul nagy, kiálló ádámcsutkája. Szúrós szeme mintha örökké lázban égne. — Nem akarok soká időzni, kint is elintézhetjük. — Gyere no, megiszunk egy pohár borocskát — nógatja Bognár Valkót barátságosan. — Tudod, nem íhatom... a gyomrom... Sokszor még a víz stem ízlik — mondja Valkó, és körülnéz az udvarban. — Hát a Gizella? — Egyformán van: se jobban, se roszszabbul... Fekszik, mint egy darab fa. — Nagy baj, Józsi, nagy baj... Hanem az udvarodon nem látszik, hogy beteg a gazdasszony: teli van baromfival (Folytatjuk) 13
