A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 2. szám
Kik lehetnek azok? — húzza össze szemét a kovácspatakí nyugdíjasok házának egyik lakója, miközben az épület felé tartó asszonyok csoportját szemlélt. — Az a csinos fekete ott középen, mintha Ismerős lenne? Valóban Ismerős, nem tévedett. Száraz Márta az, akt már több éven keresztül a párkánykörnyéki asszonyokból egy kis csoportot szervezett és minden évben, karácsony táján ellátogatnak a nyugdíjasok házába, hogy kis ajándékaikkal kedveskedjenek az öregeknek. — Vendégeket kaptunk! Megint ellátogattak hozzánk! — terdjedt el futótűzként a hír, s mire az asszonyok csoportja odaért, már jónéhányan összeverődtek fogadásukra. — Hát mégsem feledkeztek meg rólunk! — mondták meghatottam. Matunák István, az otthon vezetője betessékeli a vendégeket. Pár pillanat múlva gyenge kopogás hallatszik, majd megjelenik az ajtóban Rajai bácsi, s verssel üdvözli a vendégeket. Reszketős hangján mondja a verset: „Oly rég vártuk ezt a napot, úgy epedtünk utána..." Lopva körülptllantok. Együgyű versecske, de Rafat bácsi olyan szívből, őszintén mondja, hogy a hatás nem maradhat el. Az asszonyok egyike, másika ts zsebkendő után kotorász, törölgetl a szemét. Talán arra gondolnak, hogy milyen jó másnak örömet szerezni. Ebéd után került sor a csomagok átadására. Az ebédlőben gyűltek össze a nyugdíjasok, izgatottan sugdolóztak, vajon mit Is fognak kapni? Csokoládé, cukorka, sütemény van a csomagokban, és persze a férfiaknak cigaretta. A hetvenhat éves Mészáros néni le nem tenné kezéből a csomagot. Az Nagy néni öa Kati arca csupa ránc, de a mosolya kedves, fiatalos. — Tudja aranyoskám, nem adnám én oda ezt a csomagot száz koronáért sem. Sokkal többet ér ez nekem! Jó dolgunk van Itt nekünk, semmire 'sincs gondunk, mindenünk megvan — majd közelebb hajol, s mintha valami nagy titkot árulna el, lehalkítja hangját — azt mondják, ruhát ts kapunk. Olyan kiváncsi vagyok milyet! — s már megint az a kiegyensúlyozott, megnyerő mosoly bujkál az arcán. Matunák Istvánról, az otthon vezetőjéről sok szépet hallottam. „Nagyon jó ember! JÓ vezetőnk van" — mondták az öregek. — nem annara an oaa Bit a csomagot sxáx körönéért sémi — mondja Mésxirot néni Azt hiszem, ha kétszáz embernek egybehangzó a véleménye, az semmiképpen sem lehet tévedés. Kétszáz ember bizalmát kiérdemelni nem csekélység. Az öregség második gyerekség — mondják, s végtelen türelemre, józanságra van szükség, hogy a lakók elégedettek legyenek. A nyugdíjasük teljes ellátást kapnak, ruhát Is, és havonta ötven korona zsebpénzt. Állandó orvosi felügyelet alatt állnak, a szórakozást lehetőség ellen sem lehet kifogásuk. Két televíziós készülék, könyvtár, rádió áll rendelkezésükre. Békés életük van. Nincs gondjuk a fűtésre, arra sem, hogy mit főzzenek, hogy betegség esetén ki adna egy pohár vizet. — Nézze meg a ml szobánkat ts állít meg a folyosón Nagy néni. Boros bácsi Is J61 érzi magit az otthonban Férjével együtt lakik Itt, ebben a kicsi szobában, már második éve. Ragyogó rend és tisztaság fogad, büszkén tekint szét birodalmában. — Hát a férje hol van? — A dohányzóban, kártyázik. A férfiak mindig kártyáznak. De hát, van ideje, hadd kártyázzon. Nekem sincs Itt dolgom, de azért segítek néha a konyhában. Hiába, megszoktam a munkát. Nagy néni megelégedett és boldog. Megelégedett a többi lakos Is, mert van hol eltöltentök életük hátralévő részét, nyugodt, gondmentes, kellemes környezetben, még „unokájuk" ts van, a vezető négy éves kislánya Kati, akit az öregek rajongásig szereinek. KOPASZ CSILLA fflídtdfao &/0fJép
