A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-29 / 17. szám

SZERGEJ MIHALKOV: Kinyúlt a Wurlitzer karja, új lemezt tett lel a korongra. Párizsi ismerősömmel, Jacques Bauni újságíróval elhatároztuk, hogy itt töltjük esténket, ebben a nem túl zsúfolt bisztróban, És ekkor megszó­lalt a zene, olvadozó baritonhang énekel­te a refrént: „Szeretnék egy papírbabát, aki szeret és hű barát, örökké csak vele mennék, nagyon-nagyon boldog lennék .. — Nem valami vidám történetre emlé­keztet ez a lemez' — szólalt meg hirtelen Jacques. És rágyújtott. — Ha akarja el­mesélem. Hátradőlt székén, hosszú lábát kinyúj­totta az asztal alatt és beszélni kezdett. — Pierre Cournot azon férfiak közé tartozott, akiket a jóisten nem túl Irigy­lésre méltó külsővel ajándékozott meg. Születésétől gyenge alkatú volt, kistermetű maradt, korán megőszült és huszonöt éves kora ellenére öreg, szürke verébnek tűnt. De tehetsége már akkor jó állásba jut­tatta ; kirakatrendező lett Párizs egyik legelőkelőbb divatcégénél, közel a Ven­­dőme térhez. Nagyon szerette a munkáját. Igazi művészként alkotott, midőn a papír­­masé-hölgyeket estélyi kosztümökbe és di­vatos ruhákba öltöztette, s kidekorálta őket, az évszaktól függően, megfelelő ci­pellőkkel, kesztyűvel, csecsebecsékkel, a Rébaux-cég vevőinek gyönyörűségére. Pierre Cournot az üzletben ismerkedett meg Jeanette Déchant kisasszonnyal, a cég egyik legfiatalabb menökenjével. A lány szegény családból származott, de amikor a legválasztékosabb öltözékekben fel-alá sétált a közönség előtt, oly légiesen moz­gott, s oly elegáns volt, mintha minden nap, nem pedig csak a bemutatók alkal­mával viselné ezeket a ruhákat. Mit mond­jak még? A kirakatrendező első látásra be­leszeretett. Udvarlását és szerény ajándé­kait a kis Jeanette naiv és kedves köz­vetlenséggel fogadta el. Pierre félénk volt, de következetes. Vasárnaponként kiruc­cantak a városból. Midőn megállapította, hogy elegendő pénzt gyűjtött egy kis la­kásra, megkérte a lány kezét, aki igent mondott. Kitűzték az eljegyzés napiát. Monsieur Cournot már rózsaszín szemüve­gen át látta a világot, de a szemüveg el­törött. Egy nap ugyanis minden összeom­lott: egy pimasz, ifiú Kakas, a félénk, fejvesztett Veréb szeme tárára szárítva alá vette Jeanettet, beültette gépkocsiiába és elrobogott vele az Avenue Foch irányába. A lánv többé be sem jött az üzletbe ... Fierre Cournot férfihoz méltón viseae el a csapást. Reggelenként szokásához hí­ven frissen borotválva és jól öltözötten jelent meg az üzletben s csöndesen mun­kához látott. Senki sem beszélt vele jea­­netterői. * « » Múltak az évek. Qournot magában élt, éldegélt. Nőkre nem nézeti, barátja nem volt, jóformán senkivel sem áll* szóha. Ezért fogadták érthető meglepetéssel ki­rakatrendező kollégái, amikor ötvenedik születésnapján meghívta őket egy kis bo­rozásra ... Jacque Bauni felhajtott egy pohárral. — Maga ismerte Cournot? — kérdeztem. — Törzsvendég volt ebben a bisztróban — válaszolt Jacques, miközben meggyúj­totta kialudt cigarettáját. — Mindig egye­dül jött s ahhoz az asztalhoz ült le, ott, az ablak mellett. Soha nem láttam egy pohárkánál többet inni, csak hosszan ül­dögélt és ábrándozott. Akkoriban már az ötvenen is túl volt... — No és aztán? Folytassa, ha már fel­csigázta a kíváncsiságomat... — A Rébaux cég egyszer új bábukat ka­pott. Külön megrendelésre készültek és szinte élőnek tűntek. Kissé divatjamúlt bál uk voltak, illettek a Rábán,; cég stílu­sához. A divatszalon az új őszi divatbe­mutatóra készült. Cournot magára vállalta a főkirakat díszítését. Egyetlenegy bábut választott ki magának s álomszép ruhába öltöztette. Amikor a kirakat elkészült s a függönyt felhúzta, Monsieur Cournot ki­ment az utcára. Szerette elsőnek megte­kinteni alkotását. Ekkor már meg-megáll­­tak a kirakat előtt a járókelők. Dicsérő szavakat hallott, miközben ő szakmai szemmel mustrálgatta a művét. Neki is tetszett. Ekkor pillantása a bábu ruhájá­ról hirtelen az arcára siklott és szinte el­állt a szívverése: Jeanette pillantott rá a kirakatból. Hogyan lehet az, hogy eddig nem vette észre ezt a megdöbbentő ha­sonlóságot? — Talán megháborodott? — Egyáltalán nem —- felelt Jacques. — Teljesen magánál volt. Abban pedig, hogy a felöltöztetett bábu Jeanettere hasonlí­tott, nincs semmi meglepő. Jeanette a di­vatszalonok kecses manökenjeinek általá­nos típusához tartozott. Ez a hasonlóság lett Cournot végzete : alig elhamvadt sze­relme új erővel lángolt fel Most fantasz­tikus lehetőségek tárultak fel előtte: meg­­játszhatta a gazdag embert, aki kedvese lába elé szórja a legválasztékosabb és leg­drágább holmikat. A bábu pedig, amely oly váratlanul vált álmainak, néma tükör­képévé, szótlanul, hálásan tűrte jóságát és semmit sem követelt, ellentétben azzal, aki elhagyta, bizonyára csak azért, mert nem tudott adni neki... Amikor kettesben maradt a bábával, Cournot kedvesen elbeszélgetett vele: — Hogy tetszik ez a köpeny, Jeanette? Fogalmad sincs, mennyibe kerül! Egész vagyon. De ha akarod, ajánlhatom ezt a másikat — ez még drágább. Vagy pedig amazt. Nézd, milyen nagy a választékom .. Egy ízben valaki kihallgatta, amikor a bábuval beszélt és Jea*>ettenek szólította. Gúnyolni kezdték. De, úgy látszott, nem érti el a tréfát s ügyet sem vet a kétér­telmű mosolyokra. Tavasszal megbetegedett. Fiatal kirakat­­rendező kollégája hazakísérte. — Monsieur! — mondta a kolléga bú­­csűzás közben. Holnap megcsinálom a ki­rakatát. Oj fürdőruhákat kapott a cég. — Legyen nyugodt, holnap már bent le­szek — válaszolt kimérten Cournot. Nem akarta, hogy más is hozzáérjen Jeanette­­jéhez. Elmúlt a nyár. A fürdőruhákat és a könnyű nyári női holmikat az őszi divat váltotta fel. Jeanette azonban még mindig ott állt a kirakatban és tágranyílt nagy szemmel bámulta az utcai forgatagot. Pierre Cournot hetenként öltöztette ... Aztán ősszel Cournot megint beteg lett, de most már kórházba kellett szállítani. Karácsony előtt kijöhetett, de nem haza, hanem az üzlethez sietett. Sokan tolong­tak a kirakat körül. A lesoványodott, gyönge Cournot alig tudott áttörni a tö­megen a főkirakathoz, ott azonban meg­döbbentve, dermedten torpant meg ... A kirakatban Jeanette helyett, két női alakhoz hasonló lapos, jellegtelen, fehér fémből és vastag, fekete drótból készült bábut pillantott meg. Ugyanilyen a leg­újabb divat szerint felöltöztetett figurák díszelegtek a leghóbortosabb pózokban az üzlet többi kirakataiban is A Rébaux cég az új irányzatnak megfelelően változta­tott tiszteletre méltó hagyományain. Cournot újra áttört a tömegen és ne­hezen tájékozódva elindult a szolgálati bejáró felé. A liften leereszkedett a szu­­terénbe, ahol a raktárak voltak És ekkor meglátta Jeanette-et. Ott hevert ruhátla­nul a többi bábu között, melyek mind le­szolgálták idejüket a Rébaux cégnél. Hal­vány lámpafény világította meg a termé­szetellenesen kifordult női fejeket, lábakat és a rózsaszínkörmű kezeket. A félho­mályban csillogtak a csodálkozó tágranyílt üvegszemek, s felfénylettek a néma mo­solyok ... A figurák zörögtek, ahogy Cournot ki­­ráncigálta közülük Jeanettet. Cournot ne­hezen vett lélegzetet és körültekintett. Nem látta senki. Levett a polcról egy nagy papírzsákot s a bábut becsomagolta. A csomaggal eltávozott az épületből... — Képzelje, három nap múlva holtan találták Saint Jacques utcai szobájában. Felöltözve hevert az ágyon. A padlón be­csomagolva hevert a bábu . . . Hát csak ezt akartam elmesélni — mondta Jacques Bauni, miközben felemelkedett az asztal­tól. — íme, az elhagyatottság szörnyű tra­gédiája — jegyeztem meg. — És a pénzé, újra csak a pénzé — tette hozzá Jacques. Egy zsetont dobott a Wurlitzerbe s megnyomta a gombot. Újra megszólalt a zene: — „Szeretnék egy papírbabát, aki szeret és hű barát, örökké csak vele mennék, nagyon-nagyon boldog lennék.“ Másnap, korán reggel hazarepültem Moszkvába. Fordította PETŐ MIKLÓS 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom