A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-22 / 16. szám
Szabó Erzsébet rajza Az országúton feltűnt a távolsági busz. A völgyből felrobogva, világosbarna füstkarikákat csapkodott maga után, s ezek beleolvadtak a vidék felett áradó sárgás-fehér. napsütésbe. Intettem a sofőrnek, jegyet váltottam, s elhelyeztem csomagjaimat. Még egy utolsó pillantással magamba zártam a hervadó tájat: őszi színekben tűzként piroslottak a bokrok. A völgyben töltöttem a nyarat, sok-sok éjszakát átvirrasztottam, míg elvégeztem munkámat, örültem, hogy újra Reykjavikba mehetek, csupán az autóúttól idegenkedtem. Buszon unalmasak a hosszú utak. Jlyenkor legszívesebben az utolsó sorban ülök, hogy minél kevésbé vegyek részt az utasok, éneklésében. S ha a beszélgetés olykor tanulságos is lehet, de az énekléstől — isten mentsen. Az énekek vályogkunyhókról, tengeri kagylókról, vagy arról a férfiról szóltak, aki fehér lovon érkezik a tanyára. Néha annak a fiatal lánynak a vallomásáról énekeltek, aki vékony ruhájában a tengerparton' járkált, s szerelmének hajója után nézve így szólt: „Az ítélet napjáig kiáltom nevét, oly hangosan, hogy hallja az egész világ.” A leánykának jók lehettek a hangszálai, s valószínű nem volt régi tüdőfoltja, mint nekem. Különben kár, hogy az auóbusz utasai elrontják a szép, érzelmes verseket. Most, szerencsémre, az utolsó sorban kaptam helyet: az ablakból jól látom a rohanó, hervadó, dombos vidéket. A másik oldalon az ablak melletti ülésen fiatalember foglalt helyet: a köztünk levő hely üresen maradt. Nem tudom miért, de többször arrafelé nézegettem. A fiatalember állandóan a kezét bámulta. Ügy látszott, nem tartotta érdemesnek, hogy felnézzen a hegyoldalon fekvő tanyákra. Furcsának tűnt. Alig lehetett több huszonegy évesnél. Magas, szélesmellű, és telt mint a tölgy; tekintete éretlen. Világosbarna, sovány és kiálló pofacsontű, nagy fejét borító sűrű, kócos fekete hajára kopott, csúnya ellenzős sapkát nyomott. Elhasznált és alaktalan posztózakőt s földszínű gyapjú pulóvert viselt, bokáig érő bricsesz-nadrágján takarékosságról és szegénységről árulkodó foltok tarkáinak, bakancsa viszont majdnem új. Tekintete éretlensége ellenére feszült és határozott. Szemöldökét ráncolta, szájaszélét öszszeszorította, álián szokatlanul mély vágás nyílott, mintha heves fájdalommal küzdene, vagy rejtett szándékot edzene, ami szívére nehezedik. Amikor végre hirtelen rámpillantott, nem tudtam megállni, s megkérdeztem tőle. — Hogy hívják ezt a tanyát? — s kimutattam az ablakból. — Nem tudom — felelte rövid gondolkodás után. — Ismeretlen errefelé? — Igen. — Hová való? Megnevezett egy tanyát, amelynek hírét sem hallottam, de amikor a község nevét is említette, már biztos voltam abban, hogy az isten háta mögött lehet, mert nemcsak a község esik ki minden forgalomból, hanem az egész megye is. — Hová igyekszik? — kér-, deztem. — Reykjavikba — válaszolt vontatottan és újra csak a kezét nézte. Ogy vettem észre, mintha gyanakvás vonulna végig az arcán. Szótalnul néztem ki az ablakon. A falu vendéglője előtt a busz megállt, az utasok igyekeztek valami harapnivaló után. Ketten maradtunk csak az autóbuszban. — Nem akar enni valami? — kérdeztem. — Nem — felelte. — Akkor sétáljunk. Nekem sincs most étvágyam. Javaslatomat szó nélkül elfogadta és elindultunk a falu köves útján. Utitársam előreejtette fejét, szemöldökét összehúzta és hallgatott. Feltűnt, hogy tekintetével kerülte a falu szélén álló katonai barakokat, s szaporán nyelte nyálát, úgy, hogy megfeszült nyakán ádámcsutkája is megrándult. — Kér cigarettát? — Nem, nem tudok dohányozni — válaszolta. Ogy véltem, már semmit sem közöl velem kényszer nélkül, mert szemmel láthatóan nemcsak hallgatag természetű, de félénk és bátortalan is. Kifújtam a dohányfüstöt és sokáig nem szóltam, hanem mérgesen hallgattam a kavicsok zörgését, nehéz bakancsa alatt. Bántotta fülemet ez a csikorgás, Olybá tűnt, mintha elefánt taposná a földet, s már sajnáltam, hogy szóbaálltam vele. Ekkor ujjával bizonytalanul mutatott a mélysodrású glecscserfolyón túl tarkállő iskolára, s a falura. — Ezeknél sokkal nagyobh házak vannak a fővárosban? — kérdezte. — Némelyek nagyobbak — válaszoltam. — Sosem volt tnég Reylkjavikban? — Sosem mentem még el hazulról. — Mennyi ideig marad a fővárosban? — Bizonytalan. — Ez idő szerint mindenki dolgozhat Reykjavikban mondtam. Az utóbbi időben sok munkalehetőség nyílt a hadseregben is. — Tudom — szólt szárazon. — Szórakozásból akarja megnézni Reykjavikot? — Nem — válaszolta. —; Tennivalóm van ott, kérem. A folyó hídján sétáltunk. Mulatságos volt a híd alatt kavargó szürke örvényt nézni. Észrevettem, hogy társam a korláton levő drótsövényen úgy ökölbeszorította nagy ke-: zét, hogy ujjperecéi elfehéredtek. —- Figyeljen rám — mondta hirtelen, s hangja kicsit megremegett, mintha fontos mondanivalója lenne. — Olvasta a ságákat? Erősek voltak? — Kik? — A ságai hősök — válaszolta és harapta az ajkát. — Például Grettir Asmundarson és Skarphédinn. Mindkettő bikaerős ... — Továbbra is a szürke örvénybe bámult. Nem tudtam min gondolkodik, mert hangulatváltozásai néha rejtett szenvedésekről tanúskodtak. — Meg kell találnom valakit — szólalt meg ekkor különös hangon. — Lányt? — kérdeztem. A fiú megrázkódott, felém fordult, s úgy tűnt, mintha könnycsepp törne elő szeme sarkából. Erős fogával szinte rágta a szavakat felém. — Egy éve ... elment a falunkból ... a nővérem. S ott... — mutatott a főváros felé — amerikai katonákat ismert meg. Ebben az utolsó levelében — mutatott a szíve felé — ír szerelméről, Johnról is. Meg kell találnom ezt az embert, ő okozhatta a halálát... — Hirtelen dőltek ki a szavak szájából, s úgy tűnt fel, közben fogait csikorgatta. — Nehéz lesz megtalálni — szóltam. Sok van belőlük a fővárosban, s minden negyedik amerikai katonát így hívnak. A fiú hitetlenül nézett el fejem fölött. — MegtalálomI — szólt s ítélete arcán tükröződött. Buszunk lassan megindult s közeledett a városhoz. A kocsin énekeltek, mi hallgatunk. A fiú továbbra is a kezét bámulta. A város szélén álló vöröstéglás épület előtt a kocsi váratlanul megállt Emberek jöttek ki a kapun egyforma ruhában. — Kik ezek? — kérdezte utitársam érdeklődve. — Rabok — válaszoltam. A fiú tekintete a rabok-él a börtönre esett. Előre ejtette fejét, mélyen elgondolkodott. Haja homlokába hullott s úgy csillogott, mintha hirtelen eső mosta volna. — Nem bírnám elviselni ezt a luxust — tört fel hangja ítekedten melléből, s a börtönre mutatott, teljesen összetörtén. Vette kis batyuját, leszállt a buszról, s a kék-fekete estében megindult az úton bakancsával, visszafelé ... Gulyás Anita fordítása 12
