A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 2. szám
CSANDA SÁNDOR Költők és költészet Két jelentős kulturális fórumunkat, a Hetet és az Irodalmi Szemlét böngésztük át, hogy vázlatos képet alkothassunk a csehszlovákiai magyar költészet műit évi terméséről. A tájékozottabb olvasó előtt nem titok, hogy a magyar irodalom reprezentás műfaja, a líra, vezető helyet foglal el a felszabadulás utáni fiatal szlovákiai magyar irodalomban is. Az utolsó tíz évben az írószövetségen kívül és belül nem egyszer heves vita folyt már líránk fejlődéséről, sematizmusáról, provincializmusáról stb. A megbírált költőket kivéve általában egyet szoktunk érteni abban, hogy költészetünktől többet várunk, magasabb művészi teljesítményt, rohamosan változó új világunk gondolat- és érzelemvilágának fejlettebb színvonalú ábrázolását. Ismételten megállapíthatjuk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom még mindig nem tudott kitörni szorító regionális keretei közül: a cseh és szlovák olvasók alig Ismerik a magyarországiak (akik a nyelvi közösség folytán szintén olvashatnák) még kevésbé. Ennek okát íróink azzal szokták magyarázni, hogy a szélesebb fórumok vezetői lebecsülik alkotásaikat, másik oldalról pedig a szlovákiai magyar irodalom színvonalának elmaradását emlegetik. Itt volna az ideje, hogy irodalomkritikánk valóban betöltse hivatását s megszabaduljon a dilettantizmus melegágyától, a baráti recenziók szokásos sémájától. Csak akkor várhatjuk irodalmunk szélesebbkörű elismerését, ha fokozottabb igénnyel mérjük irodalmunk alkotásait, s az eddiginél szigorúbb mértékkel próbáljuk megkülönböztetni az igazi értéket a selejttől. Az objektív kritika azonban rendkívüli felelősséggel jár, s mindenekelőtt egy erkölcsi problémába ütközik. Benedek Marcell szellemesen állapította meg, hogy a dilettáns írő rendszerint igen becsületes ember, aki semmi rosszat nem tesz, csak nem tud valóban jelentős művet alkotni. A szakértelem gyakran tapasztalható hiányán kívül alighanem ez a félő ővatoskodás és baráti tapintat a másik oka irodalmi életünk regionalizmusának, ami valóban gyakran provincializmust, alacsony színvonalat eredményez. Mintegy két évvel ezelőtt, a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájának megjelenése után, heves vita folyt nálunk arról, hogy a gyűjteménnyel új költőnemzedék jelentkezett e vagy nem. Az idei év költői terméseit olvasgatva úgy látjuk, már eldőlt ez az álprobléma: az antológia nyolc költője nem képez egységes írónemzedéket, de még csoportot sem. örvendetes jelenség azonban, hogy líránkban már azóta is feltűnt néhány új név, s az sincs kizárva, hogy köztük lesz majd az igazi tehetség, a csehszlovákiai magyar irodalom „nagy” költője. Az új jelentkezők között még tavaly feltűnt Tóth Elemér neve. Ügy látszik faluról jött, a dolgozó parasztság köréből, mint legtöbb költőnk. Eleven életképei, szép megszemélyesítéseivel, ügyes kis költői riportoknak tűnnek: Hazavárnak, Anyám, Lányokhoz könyörgés, Prágai találkozás. Az Otthon egy percre címűben azonban (Hét 46. sz.) szinte hajánál fogva előráncigált, erőltetett rím van az első és a második versszakban. Az Emlékek sugarán című költeményben pedig — alighanem csak tévedésből — fűzfpoéta-bizonyítványt állít ki magáról: Emlékek sugarán lépek, Bot helyett most verset faragva... (Hét, 46. sz.) Az ifjú költők között is fiatal Batta Györgytől csupán néhány verset ismerünk, melyekben egy különös formai újítással lep meg bennünket: lényeges sorokat zárójelbe tesz. Talán így akarja kiemelni fontosságukat? Sajátságosán eredeti költői képei, különösen metaforái tehetséget sejtetnek: Az ég Nagy kék lemez Szépen ível át a zajló világ felett lEs hisz benned Béke/ (Hét, 47. sz.) Kevesebb eredetiséget látunk a nemrég jelentkezett Sándor Károly költeményeiben. A líra az izzó gondolatok és érzelmek műfaja, ezért nem lehet benne ilyen prózai közismert dolog: „korunkat látva ámulnának lóthátra-termett őseink". (Hét, 33. sz.j A lírai verstől főként rövidségénél fogva, joggal várjuk el, hogy formai szempontból tökéletes legyen. Ezért csak sajnálhatjuk, hogy egy két évre valósággal eltűnt irodalmi életünkből az időmértékes verselést hibátlanul fejlett formájában megvalósító Simkó Tibor. (Kezdő költőink tőle is eltanulhatnák, hogyan kell verset írni.) A Hét 44. számában Simkó újból jelentkezik két szép költeménnyel. Kár volna, ha holmi költői különcködésből irodalmunktól továbbra is távolmaradna. i ! i Költők körében ma a legtöbbet vitatott probléma a korszerűség kérdése: a világűr meghódításáért is harcoló szocialista korunk világának új, fejlettebb költő formájával való ábrázolása. A modern kifejezőeszközök keresése azonban nem egyszer öncélú, formalizmussá válik. A modernisták a hagyományos ritmus helyett leggyakrabban szürrealista, absztrakt vagy expresszionista képeket alkalmaznak. A képszerű ábrázolás a hagyományos költészetben sem ismeretlen, de a XX. században feltűnő, űn. modern költői irányok, gyakran a vers egyedüli kellékének tekintik s a költészetet a zene világa helyett a festészettel rokon művészetnek tartják. A csehszlovákiai magyar irodalomnak van (helyesebben volt) ilyen modern kifejezőeszközökkel élő költője, a csehországi elszigeteltségben élő Forbáth Imre, akinek az Irodalmi Szemle 5, számában is jelent meg néhány költeménye. Forbáth költészetét könnyebb felmérni, mint most fejlődő többi költőnkét, mert alkotása immár hagyomány, új verseket évtizedek óta nem írt, csak a régieket teszi közzé. Kassákék maista csoportjából fejlődött ki, de forradalmi fantáziával telitett költői képei később számos tekintetben „mesterének” alkotásait is felülmúlták. A ritmusnak általában fittyet hányó szabad költői asszociácói azonban nem befejezett, sikerült műalkotások, hanem inkább nagyvonalú, érdekes, forradalmi kísérletek. Míg Forbáth költészete megrekedt a többé-kevésbé sikerült kísérletezésnél, addig néhány fiatal költőnktől szeretnénk elvárni, hogy az új formák keresésével eljutnak a teljességig: szocialista világunkat korszerű eszközökkel kifejező tökéletes lírai alkotásokig. Elsősorban Cselényi Lászlóra és Kulcsár Tiborra gondolunk. Cselényi az új iránt leginkább fogékony, robbanékony kísérletező lírikusunk. Ilyen magasröptű kísérlete pl. a Napének c. költeménye (írod. Sz. 3. sz.j, a szlovákiai magyar költészetnek eddig talán leghosszabb lírai verse. Helyesnek látjuk benne ez agitativ formát, mely a világűrrepülés, a béke és a humanizmus patetikus eszméit hordozza. A forma túlhajtása azonban, ha nem feszíti igazi költői tartalom, öncéllá, ismételgetéssé válik Cselényi költészetében is. Példaként említhetjük erre a Hét 49. számában megjelent új verseit. Ember legyen, aki megérti néhány görcsösen összecsomózott gondolatát, dadogássá bizonytalanodott sorait. Idézzük pl. a Tenger c. költemény első strófáját: Tenger. így látom. Emlékezem. Röntgennel mérik. Vonulnak a hegyek sorban. Kulompolnak. Partizánok. Égetik a szenet. Uszkök. Fekete a bükkfa-erdő. Tévedne az olvasó, ha azt hinné, hogy a vers további strófáiból többet tud meg; csupán homályosan sejtheti, hogy a partizánmozgalomról van szó, de a sznobista nagyot-mondanl akarás itt már értelmetlenséggé, művészietlenséggé korcsosul. A homályosság nem mindig azonos a művészi sejtetéssel, s a dadogó asszociáció nem megkapóan újnak, hanem éppen banálisán primitívnek látszik pl. a Kút c. versben: „Valamikor tenger volt ez a kút / körülötte nóta babona járta / bizonyítván változik az anyag.” A babona bizony aligha bizonyítja az anyag változóságát, inkább csak azt, hogy a költő nem tudja megfogalmazni mondanivalóját. Valami tudatos letisztulásnak, ki-14