A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-15 / 15. szám

WAsM KAREL BERAN — Érdekes jelfedezést tet­tem — közölte velem mérnök barátom, alighogy helyet fog­lalt szobámban. Én mint novelláíró, általá­ban nem szoktam az embereket gátolni közlekenységükben. In­kább támogatom őket ebben. Most azonban erre semmi szük­ség nem volt. — A múltkoriban az utcán elkapott a zápor -— folytatta barátom elbeszélését. — Befu­tottam a legközelebbi kapu alá, és véletlenül egy kiállítási csarnokba nyitottam be. Épp szobrokat állítottak ki. Saj­nos, a szobrokat nem szeretem. Azonban az a körülmény, hogy most menedéket nyújtottak az eső elől, némiképp megnyug­vással töltött el. Nézegetni kezdtem a szobrokat, mert so­sem szerettem a tétlenséget. — Megálltam az egyik szo­bor előtt, mely fiatal unoka­­hugomra emlékeztetett. Frizu­rája azonban kissé más. volt, különben épp olyan cingár termetű, akárcsak ó. Ezért kis­sé szégyenkezett is a telt ido­mú Vénuszok szomszédságá­ban. — A kislány arckifejezése rögtön megkapott. Tekinteté­nek különös, puha koncentrált­sága, kissé félre fordított feje és az ajka szögletében megbú­jó parányi mosoly valóban bá­jos volt. — Kedves kislány ez a mai „Tavaszelőnk" — szólalt meg mellettem egy hang. — Eddig észre sem vettem a hang gazdáját, a mellettem álldogáló öreget. A teremőr oly csendesen járkált körülöt­tem, akár egy szellem. Ügy lát­szik ez a foglalkozásához tar­tozik. — Kitekintettem a magas ab­lakon. Az eső még javában zu­hogott. Időnként hópelyheket is felfedeztem, mint ahogy az a tavasz kezdetén lenni szo­kott. Hagytam tehát, hogy az öreg tovább beszéljen. — Remélem, ismeri a szo­bor alkotóját — jelelte —. De hogyan is kérdezhetek ilyet — tette hozzá mentegetőzve. Tekintetemet gyorsan a szo­bor alatt lévő táblára vetettem, és elolvastam rajta a szobrász nevét, majd bólintottam. — Néha eljár ide — folytat­ta bizalmasabb hangnemben. — Megáll, körülnéz, én azonban tudom, hogy csakis ezt a kis­lányt szemléli. Már csaknem vak, azért időnként közelebb megy rég alkotott művéhez, és hatalmas kezének ujjaival fi­noman megsimogatja, mintha még javítani akarna rajta va­lamit. — Különben a szobrokhoz nyúlni tilos, és én azért va­gyok itt, hogy ezt megakadá­lyozzam. Ebben az esetben azonban mégis kivételt tettem. Hiszen ez az ő saját műve, és érintése is egész más: művé­. szí, nem olyan,° mint a többi közönséges halandóé. Tartsa meg magának a meg­jegyzéseit — gondoltam ma­gamban. — Később megismertem a fe­leségét is — folytatta a terem­őr. — Az egész egy véletlenen múlott, mert a művészek fele­ségét általában nemigen ismeri a nagyközönség. Egy hozzá ha­sonló, idősebb hölgy társaságá­ban volt. — Én annál az ablaknál ül­tem, ott van a szolgálati he­lyem, mivel onnan jól át tu­dom tekinteni az egész termet. A két hölgy leltári tárgynak nézvén, figyelemre se mélta­tott engem. — Képzeld, az a csitri ott, majdnem szétdúlta a házassá­gunkat — kezdte a szobrász fe­lesége. A másik nőnek, már ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, azonnal felvil­lant a szeme a várható érde­kes történet reményében. — A férjem már az ötven je­lé járt, amikor ezt az előttünk álló kislányt műtermébe hoz­ta. Én nem elleneztem. Miért is tettem volna?- Hisz annyian járlak hozzá mindig. Ezzel egy szobrász feleségének számolnia kell. — A másik hölgy furcsa gri­maszt vágott — folytatta a te­remőr. — Nem szeretem, ha valaki a művészeket fitymálja. Legszívesebben kivezettem vol­na a hölgyet az utcára. Sajnos, ezt nem tehetem meg. — Ezt a kis csitrit nem gya­núsítottam semmi rosszal. So­se hittem volna, hogy valaha is megzavarja házasságunkat — fonta tovább gondolatai fo­nalát a művész felesége. — Férjem akkoriban több „Ta­vasz” szobrot készített, de azokon a modelleken legalább látni lehetett, hogy érett nők. Örültem, hogy most egy dara­big legalább nem kell résen lennem. — Ám ez a csitri, Lujzáinak hívták, rövidesen mindennapos vendég lett a házunkban. Ahogy észrevettem, a kelleté­nél jabban összebarátkoztak. Nem volt gyermekünk, pedig a férjem nagyon szeretett vol­na egy kislányt. Ügy gondol­tam, most legalább kielégítheti apai érzéseit. Mintha hallotta volna, mit gondoltam magam­ban. A térdére ültette, sétálni járt vele, apró ajándékokat vá­rt sárolt számára, egyszóval min­den módon kényeztette. — Aztán egyszer bejelentet­te, hogy meg akarja mintázni. A kislány ujjongott örömében; folyton azt kérdezte, mikor kezdik már meg a munkát. Vet­kőzz le és állj oda, jelelte fér­jem, és ceruzát meg jegyzet­füzetet vett elő. Valahogy fur­­csállottam, hogy a kicsi olyan gyorsan elkészült a vetkőző­­déssel. Annyi meztelen nőt lát­tam már férjem műtermében, hogy az ilyesmit fel sem vet­tem; azonban ez esetben vala­mi furcsa érzés vett erőt raj­tam, minek az lett a következ­ménye, hogy elhatároztam, rö­videsen kipenderítem a ki­csikét a műteremből. Amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy férjem épp a heverőn nyújtóz­kodik. Ha nem dolgozott, min­dig ezt szokta csinálni, mivel igen lusta volt. Ám ebben a pillanatban a kicsike épp fölé hajolva mellette állt. Mi tör­tént? A kislánynak, úgy lát­szik, nézeteltérése lehetett a mamájával, és a mamája a kel­leténél nagyobbat suhintott a nádpálcával a kicsikére. És mi­vel az ütés helye nemigen gyó­gyult, férjem ápolgatta. Ez még nem lett volna baj, de láttad volna a kislány arckfejezését, amikor férjem a tapaszt rára­gasztotta. Átszellemült mosolya nem tévesztett meg. — Férjem toporzékolt mér­gében, amikor kijelentettem, hogy a lányka ma volt utoljá­ra házunkban, mivel az előző esetekből már tudta, ha ilyes­félét mondok, akkor azt egé­szen komolyan gondolom. Azt, hogy ezzel tönkretettem a leg­jobb művét, már szintén több­ször hallottam tőle. — Azután elmentek — foly­tatta a teremár. — Később megismertem a szobor modell­jét is. Mondhatom, csinos egy teremtés, habár már nem „ta­vaszelő”, sőt nem is „tavasz”, de azért még pezsgő „nyár” a javából. — Mondanád, hogy ez ott én vagyok? — kérdezte a fiatal­asszony a mellette álló úrtól, aki, mint azt gyanítottam, nem volt a férje. Épp legédesebb álmomból vertek fel. Elszen­­deredtem ugyanis. Itt a szob­rok között ezt megengedhetem magamnak. A szobrokat senki se dughatja olyan egyszerűen a kabátja alá, mint mondjuk, egy Mona Lisát. — Aztán egy kis ideig hal­kan beszélgettek, nem érthet­tem egyetlen szavukat sem. Az­tán egyszeriben jelcsattant a férfi hangja. — Tehát ez azt jelenti, hogy tlzenkétéves korodban levet­kőzte’ az előtt a férfi előtt? — kiáltotta. — A nő igyekezett megma­gyarázni neki a dolgokat, és

Next

/
Oldalképek
Tartalom