A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-15 / 15. szám
VERES JÁNOS BÁSTI EMLÉK Tikkadt nyárutó volt. Akácfák tövében boldog órák medrét hangos kacaj ásta, páva-ünneplőben leányok fogadtak, mint egy ifjú herceg, úgy érkeztem Bástra. Lett is szilaj ünnep, hét határra szóló. Míg a hívő népek templomba vonultak, három cimborámmal mi is megöntöztük tüzes szenteltvízzel belülről magunkat. És mikor a nénik hazajöttek végre, friss kötőt kötöttek s kínálgattak váltig, tengernyi jófalat fénylett fel előttünk — aranyló levestől hófehér kalácsig. Végül a leányok pillogva és halkan, majd pedig pirosán, rőzsalángban égve, dalolásba kezdtek, tüzes dalok szárnyán röpültünk bele az illatos estébe. Vége lett a napnak, de nem a vígságnak, mi csak akkor kezdtük igazán a mókát, fejünk fölé érve felébredt a Hold is, ha talán álmos volt s mentében szunyókált. CSONTOS VILMOS IRODALMI EST Ahogy a gondolat röptét követtétek Az estén, megértő szóval, szemmel, szívvel, Láttam: a Csallóköz földje mozdul, éled, S új tavaszt rügyez ki, új illattal, színnel... — S lelkem, hová a dal galambjait zártam, Kitárja ablakát ebben a varázsban. Gelle, 1962. III. 29 Kecskelábú asztal, az asztalon fiaskók, zöld üvegek között könyököltünk négyen, — kitartó vezérkar! — mindenki aludt már, s megkergült a vonó a zenész kezében. Hajnaltájban aztán elindultunk újra, s addig daloltunk egy asszony ablakánál, míg ajtót nem nyitott földigérő ingben, olyan volt akár a bókoló virágszál. De nem is virágszál, mentőangyal volt az; kisüstit kerített s nem sajnálta tőlünk, eltüntettük azt is, de a dal csak áradt, feneketlen forrás öntötte belőlünk. ' SZOBOR Ötven éve faragom Ezt a szobrot — vésem Bele furcsa alakom, Egész emberségem. Gyalu törte tenyerét, Kasza húzta vállát. Ráfaragom kenyerét Rejtő tarisznyáját. S kiállítom az Idő Elé az útszélre, Láthassa meg messziről, Aki jön feléje. Lesz majd sok csodálkozó; Nincs már tarisznyája. Még egy nagyobb alkotó Keze nyúlt hozzája, S egyenként lefaragta Válláról a terhet, Napfényébe takarta ,, — Mit rajta felejtett. BÁRCZI ISTVÁN S mikor a hajnalnak óriás rózsáját kitűzte a táj, hogy csodaszépnek tessék, kukoricák, nádak harmatkönnyet sírtak. Felvonulásunkat dárdával fedezték. UTŰHANG Napos, vidám élet, messze estem tőled, mint ki pokolba szállt Iátha tálán létrán. Szerencsés komáim, halljátok e hangom? Kedves básti hajlék, emlékszel-e még rám?j A RÉT Ezer mécses pislog harangvirág-réten, ezer bogár-lámpa Lángol, a pázsiton szentjánosbogár-had: tüzek visszás mása. Szelek dudorásznak, az est ezüst fátyla szelek hátán lebben. Selyem fű az ágyam; selyem fű ágyamat régen megvetettem. Kócos hajú voltam — suhanc koromban is vadvirágért vágytam, Gyöngyöző estéken csillagfényes rétet álmodozva jártam. Később lila csillár, fényes parkett hívott, én csak álltam kábán, Fipacsarcsú lányok hiába forogtak és hiába várt rám Ezer-csoda város. Felsikoltott lelkem én én visszajöttem, Pedig tündér tájak, bű szivek maradtak mindenütt mögöttem..« Jaj, csak ilyen vagyok, mindig oldalt álló, szerelemben gyáva —» Tetszik nekem a rét, virág és csillagok, az esték világa. 11
