A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-08 / 14. szám
FRANCISC MUNTEANU „Nem értem.” „Valaha én is jártam ebben a házban. A harmadik emeleten is. A negyedik emeletre akartam felmenni, de nem volt már negyedik emelet. Szétvetette egy bomba. Orvost kerestem.” — És nem találtál. De, ezzel szemben — mint a levélből kiderül — Linda viszont megtalálta, és ... „közbelépése sikerrel járt”. Nem válaszoltam feleségem ironikus megjegyezésére, de most már nem mondtam el olyan részletesen az eseményeket, mint eddig tettem volt. Néhány mondatban összefoglaltam Lindánál tett látogatásomat. S az az igazság, hogy a levél története voltaképpen csak ebben a másodpercben kezdődött. Felmentünk a harmadik emeletre. Linda szerényen bútorozott, de ízlésesen berendezett garszonlakásban lakott. Mindenütt, a szekrényen, az éjjeliszekrényen, a székeken, a szoba minden sarkában összevissza tankönyvek, füzetek hevertek. Könyvtárában egv németre fordítót* könyvemet is felfedeztem. A pacsirtát. Olvasta, mondta Linda. Nem akartam megkérdezni, hogy tetszett-e, de időm sem volt rá, Linda hellyel kínált, én egy karosszékbe ültem, s ő már hozta is a bort. Aztán egy kis tudatos hányavetiséggel, velem szembe a szőnyegre telepedett. Valószínűleg bensőséges, családias hangulatot akart teremteni. Cseh cigarettával kínált — olyasmi, mint a mi Nationalénk —, s bort töltött. Kesernyés bor volt, zamatos. Be kell vallanom, hogy a borokhoz értek egy kicsit: olyan erős volt, mint a négy-ötéves moldvai borok, ha kis hordóban tárolják őket. Már az első pohár után tudtam, hogy be fogok rúgni. Bizonyos értelembén véve kívántam is; azért is, mert ott volt az a márványtábla a kapu alatt, meg azért is, mert Linda kezdett tetszeni nekem. Felfedeztem, hogy nemcsak az arca olajszínű, hanem a válla is. Egy ízben, amikor felém hajolt, hogy tüzet adjak, a szűk ruha kivágásán át megpillantottam mellének körvonalait: telt, kis melle volt. Semmit sem viselt a ruha alatt. Talán ez is ösztönzött: felhajtottam még egy pohárral. Nagyon furcsa együttlét volt. Hallgattunk mind a ketten, csak néztük egymást. Élég rosszul beszélek németül, de nem ez volt áz oka, hogy nem tudtunk társalgásba kezdeni. Mit is mondhattam volna? A kapu alatti márványtábla volt az egyetlen, ami összekötött bennünket. Egyszer fel is álltam, el akartam menni. Linda csodálkozva pillantott rám, s megkérdezte: nem érzem-e jól magam nála? „De igen, lányom — feleltem, s szándékosan nem mondtam úgy, hogy ^kedvesem, vagy drágám. — jól érzem magam, de tudja, furcsán is egy kicsit. Nem ismerem magát, nem tudom, kicsoda, s úgy ülök most itt, mintha már ezerszer találkoztunk volna. Ha maradok, nem állok jót magamért — lehet, hogy simogatni kezdem majd a vállát. Amennyiben valóban azt akarja, hogy itt maradjak, arra kérem, keljen fel a szőnyegről és üljön egy székre.” ^ Linda egy széket húzott oda. épp velem szembe. Most közelebb kerültünk egymáshoz, mint az imént, de- mégsem voltunk már olyan intim helyzetben. „Jobban szereti, ha ezen a széken ülök?” „Jobban.” Holott nem szerettem jobban. Némán ültünk egymással szemközt, s nekem semmi érdekes nem jutott az eszembe. író vagyok, szellemesnek kellett volna lennem, szórakoztatnom kellett volna. Bizonyára észre is vette, hogy zavarban vagyok. Elmosolyodott. „Nem kell feltétlenül beszélnie. Én vagyok a házigazda, az én feladatom, hogy szórakoztassam. De attól tartok, liogy untatni fogom.” „Nem, kislány.” „Miért nem mondja, hogy drágám?” „Mert az az érzésem, hogy a drágám ugyanannyi, mintha megsimogatnám a vállát.” „Ügy látom, nagyon zavarja a vállam. Akarja, hogy másik ruhát vegyek fel?” „Nem drágám. Épp ellenkezőleg, vagyis. .. nagyon jól van így. Kérek még egy pohár bort.” A selyemszerű anyagból készült, vékony függönyön át tarka, tompított fény szűrődött be az utcáról. Olykor, amikor hallgattunk, az ébresztőóra ketyegésén kívül autódudák hangja is behallatszott, s valahonnan a közelből egy szlovák dal néhány foszlánya, egy vastag bariton dúdolásában. A leány tekintete állandóan pillantásomat kereste: lehet, hogy véletlenül történt így, lehet, hogy gyermeki játékosságból. Nem tudom. Hogy megtörjem a csendet, megkérdeztem: „Amikor megkeresett, bizonyára valami célja is volt. Nem akarja most már elárulni?“ „De igen. Hiszen mondtam, hogy eleinte azt hittem, írói álnevet használ. S ha így volna, szeretnék kérdezni valamit. De amikor megtudtam, hogy nem álnév, kicsit el is szomorodtam. Azt mondtam, hogy kicsit, mert... mert jól éreztem magam magával.” „Ez úgy hangzik, mint egy vallomás.” „Vagy sokkal kevesebb: csak őszinteség.” „Mondja, Linda, nem haragszik meg, ha arra kérem, üljön vissza a szőnyegre?” „Nem — mondta, s elmosolyodott. — Látja, az én elrendezésem bizonyult jobbnak!” A székről jól láttam bronzbarna vállát, s úgy éreztem, Linda tudja: ezért kértem meg, hogy üljön vissza a szőnyegre. Apró kis mozdulatot, tett, talán öntudatlanul, védekező mozdulatot. Hogy szétfoszlassam ennek a másodpercnek hangulatát, én is a szőnyegre telepedtem. De egészen közel hozzá. Talán illetlenül közel. Orromat megcsapta hajának és bőrének illata. Volt valami kihívó a mosolyában. Fölébe hajoltam és megcsókoltam a vállát. „Idegen — mondta, — de mégis épp olyan, mint az itteni férfiak.” „S ez szemrehányás?“ „Az. Szemrehányás, önmagámnak. Némiképp önkritika. Eleinte, ott a táncteremben, amikor megpillantottam, meg voltam győződve, hogy félénk ember, S ez nagyon tetszett is. Amikor azt mondta, hogy be akar rúgni,, úgy véltem, ez Is csak egy félénk ember kibúvója. Azért erősködtem, hogy elkísérhessem. Csak a kapu alatt, ahogy felfelé jöttünk a lépcsőn, csak akkor jutott az eszembe, hogy félreérthet. De nem akartam meghátrálni.” Feltápászkodtam a szőnyegről; iszonyú ostobának éreztem magam. A pohár felé nyúltam: üres volt. S abban a pillanatban ráeszméltem, hogy nem is vágyom már az italra. Visszahúztam a kezem; rettentő nevetséges lehetek, gondoltam. Linda ott kuporgott most is a szőnyegen, a lábam előtt. „Töltsék még?“ „Töltsön.” Még egy pohár bort hajtottam le. Aztán letérdeltem eléje s a szemébe néztem. „Nem is olyan félénk“ — mondta. És minden ok nélkül nevetni kezdett. Nagy, fehér fogai voltak. Bizonyára nevetségesnek tartót*. Hogy visszanyerjem önbizalmamat, fölébe hajoltam és megcsókoltam. Linda meglepődött; csak annyi ideje maradt, hogy makacsul összeszorítsa a fogait. A szekrényajtó tükrében mindkettőnk alakja elmosódó volt most, és alaktalan. „Félsz, drágám?” „Egy kicsit!” „Akarod, hogy elmenjek?” „Nem tudom. Azt hiszem, rosszul esne, ha most elmenne. Mondja — másként nem lehet?” „Nem, drágám. S minthogy őszinte voltál az imént, én Is őszinte leszek. Nős vagyok. Van egy fiam. Majdnem olyan nagy, mint te. Azt hiszem, két-három napig maradok még Pozsonyban. Aztán elutazom. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. S a soha, az nagyon hosszú idő. És csak nekem lesz könnyű. Csak nekem, mert én, bizonyos értelemben véve, csavargó férfi vagyok. Érted? Gondold hát meg jól.“ „Nagyon kérem, ne beszéljen többet erről.” „Akkor mégis elmegyek” „Nem. Nem akarok visszakozni. S azt hiszem, csak jobb, hogy idegen. Lehet, hogy azután nem akarok többé a szemébe nézni. Igen, jobb lesz így. Kérem, maradjon. Most pedig forduljon meg.” A fal felé fordultam. Világosan hallottam, amint lehúzza a villámzárat, aztán ahogyan leveti ruháját, s az végigsiklik a bőrén. Halántékomban lüktetett a vérem. Makacsul néztem a falat. Olyan volt a fal, mintha csak kimeszelték volna. Márpedig a meszeléshez jól értek. Egy ideig kőműves voltam. A villanykapcsoló mellett egy berámázott fénykép függött a |alon. Hogy ne kelljen Lindára gondolnom, a fényképet vizsgálgattam. De figyelmemet nem tudtam eléggé ráterelni: hallottam, hogy kikapcsolja harisnyakötőjét, aztán ledobja cipőjét a szőnyegre. Régi fénykép volt, jónéhány évvel ezelőtt készíthették, szépia-barna színű: kopasz férfit ábrázolt. Középkorú férfi volt, két mély redő az arcán, szeme kicsi, álmos. Hol láttam én ezt a férfit? ... „Valóban olyan nagy fia van, mint én?” „Valóban, Linda.” „És hasonlít magára?” „Azt hiszem, igen.” „Ugye, milyen furcsa az élet?” „Filozofálsz, Linda.” „Nem. Ugye, milyen ostoba vagyok?” „Nem, Linda.” „Legyen szíves, oltsa el a villanyt.” Gépiesen a kapcsolóhoz léptem, megforgattam, s a ránk boruló sötétben csak a lány könnyű lépteit hallottam a szőnyegen, aztán a heverő rugóinak csikordulását. A heverőhöz léptem, Leültem, s Linda felé nyújtottam karomat. Előbb a vállát 12
