A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-14 / 2. szám
„A széles fejsze mosolyog“ (JÓZSEF ATTILA) % fönn a völgy fölött a fagy baltája villog, Ja jégtorlaszok alatt pedig dühösen mo“'rajlik az Árva haragoszöld árja. A kanyarban sűrű hőíüggöny mögött mint sasfészek trónol egy magas sziklán az árvái vár. A múlt történelmi névjegye, közös kurucmultunk szimbóluma. Nincs szebb vidék az árvái tájnál. A föld azonban itt hosszú évszázadokon át barátságtalan volt lakóihoz. Krumplin és zabkenyéren élt itt a nép, s gyakori vendégként járt erre az éhhalál. Árvaország ínségország volt, ahogyan azt néhai jó Móricz Zsigmond annak idején meglátta, és az „Árvái éhínség” című — „a bölcs” magyar királyi cenzúra által betiltott riportjában meg is Irta Sajnos a riport betiltásával a cenzor még nem szűntette meg az ottani éhínséget. A masaryki demokrácia korában pedig a tüdővész, denaturált szesz, kivándorlás tovább tizedelték a derék árvái népet. A szocializmus győzelmével Árvában is új korszak kezdődött. Az istebnéi, mokrá<íi kohók, a Dóin? Kubini-i Elektrosvit, az új fűrésztelepek, a niZnál Tesla üzem és a textllgyár fellendítették az árvái nép sorsát. Am az, aki a fával kötötte össze sorsát — és ezeknek a száma nem kevés, mivel Árvában rengeteg az erdő, annak ma is keményen meg kell dolgoznia mindennapi kenyeréért. Ezt állítja fenn a hegytetőn térdigérő hóban az ötvenöt éves hruStíni Jozef Zajac is. A többiek pedig helyeslőén bólintgatnak. v Valamennyien egy faluból valók — hruS- tíniak. Ogy látszik, ez a Hruätln ma már az egyetlen favágó község a közeli környéken, hiszen az árvaváraljai erdőgazdaság három munkahelyén — fenn a dombtetőn, lenn a völgyben, csupa hruStíni munkás dolgozik. Más falvak főríinépsége, talán már elpártolt az erdőtől, a fától. Körülnézek embereimen. Az arcuk — a nehéz múlt térképe. Csupa élesen metszett, mélyen árkolt árvái arc, mintha valameirynyien Mária Medvecká képeiből léptek volna ki. Mind hősök ezek a kérges tenyerű, szótlan, csupaszív emberek. Azt hiszem, nem túlzók, ha közvetlenül a bányászok mögé sorolom őket. Hiszen övigérő hóban, térdig sárban, forró napsütésben, fagyban és záporesőben, nap-nap után csattog fejszéjük, búg a gépfűrészük. Napi munkájuk nyomán írtványok kélnek az őserdőben, és a sudár szálfák leköltöznek a völgybe, az expedlciós telepre, onnan pedig külföldre — főleg Olaszországba. — Szívesen csinálom, amit csinálok, idestova már harminckét esztendeje dolgozom az erdőben — folytatja mondókáját Jozef Zajac, — ám a kereset lehetne több is. A nyolcórás munkanap igen kevés, ha meg akarom keresni a havi ezret-ezerkettőt... Hasonlóképpen beszél lenn a racíbori völgyben vele egylvású falubelije, Anton Radzo. Tono bácsi csak azt sajnálja, hogy már túl öreg a gyári munkára. Bérét kevesli a további hruStíni gyökér, a fiatal Jozef Radzo is. ö már nyíltan megmondja: — Mihelyt felépül az istebnéi fémkohó további üzeme, mi fiatalok itthagyjuk az erdőtl Kérdőleg nézek erdészruhás kísérőmre, aki vállvonogatva beszél az árvaváraljai erdőgazdaság gondjairól: — Nagy bajban leszünk jövőre — mondja — alig lesz fiatal munkásunk, két, maximálisan három munkahelyre kell majd az állandó alkalmazottainkat összpontosítanunk. Ide sajnos nem lehet brigádosokat toborozni, az erdőben, favágásnál könnyen megtörténhet a baleset. Az itteniek pedig lassan lemennek a gyárba, amely hiába, vonzóbb mint az erdő... — majd sóhajtva hozzáteszi: — Az ember hűtlen lesz az erdőhöz, hűtlen lesz a fához! Pedig hát az ember és a fa időtlen idők óta sorstársak, igaz, néha ellenségek is. Csak emlékezzünk! Az ember a hegyekből a fa segítségével került el a síkságra, a tengerre — szántalpakon, keréken és tutajon vagy csónakon... Fával tépte fel a búzatermő földet, fagerendákkal dűcolta ki földalatti kincsetrejtő barlangjait, fából építette házait, bútorait is fából faragta. És amikor megritkult az erdő, kopaszodni kezdett a hegy, az ember új erdőket ültetett. Aztán kezdődött minden elölről! Villogott a balta, suhant az ütés és dőlt az égigérő fenyő, a tölgy és bükk. Forgács röppent meg szilánk, ha óriási törzset értek az ütések. A végén mindig az emberek győztek. Lehet, hogy éppen az erdőben jöttek rá az emberek: egyesült erővel a leghatalmasabb törzset is kivághatják, s talán a költőt is az erdő ihlette híres verséhez: „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz... 1” Meg vagyok róla győződve, hogy az új viszonyok, az ember viszonya a géphez az új időknek a jele és semmiképpen sem Jelentheti az ember elfordulását az erdőtől. Itt minden a szervezés kérdése, mivel az ember viszonya a géphez, a motorosfűrész, a sodronykötélpálya és a bemyótalpas traktor képében már rég megjelent az erdőben is. A favágásnál a sok szóbeszédnek azonban nincs helye. Búcsúzom a derék hruStlniaktól, még egy kézszorltás, jókívánság és futó mosoly, aztán elrejti őket a téli erdő.. Még hallom, ahogy nyüszítenek mögöttem a gépfűrészek, ahogy csattognak a balták. Szinte látom, ahogy szétfröcsen a forgács, kiáltást hallok — „varuj”, dől a fa, a távolban még felzúg a hernyótalpas traktor és a „széles fejsze mosolyog”. (J. Vlach felvételei) Munkában Jozef Zajac a gépfűrázszel M*-
