A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-18 / 11. szám
11 Löffler Béla: Szavaló (gipsz) SZABÓ LŐRINC: Könyvek otthon Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb fióknyi volt, majd az asztalra nőtt, szétáradt s polcokra kérezkedett. Könyvre költöttem minden pénzemet, óraadások és leqációk jövedelmét, s mit a vasút adott év végén a bizonyítványomért, a két két aranyat. Szívemben élt, ami tetszett, mégis jó volt magam mellett tudnom, látnom minduntalan a sok nagyszerűséget, ami az agyam építgette, a sugaras, nagy, belső birodalmat, amelyet hazámmá tettem: a szellemeket, akikkel barátkoztam: ővelük jödtem-édesítettem a keserűt, a rossz ruhát s a fölényes nyomort, hogy divatos nyakkendőm sose volt. A könyv Március. A könyv hónapja, a könyv ünnepe. Könyvtárak, könyvesboltok, kiadóvállalatok rendezik a seregszemlét, az irodalmi művek, irodalmi újdonságok országos bemutatóját Ittott talán a kelleténél nagyobb a propaganda, de annyi bizonyos, hogy a külsőségek is tiszta szándékot takarnak túl minden pénzügyi természetű elgondoláson, a kapitalista értelemben vett üzletszerűségen Nálunk már most is, és a jövőben egyre inkább a politikai erkölcsi felfogás a döntő: könyvet, értékes és olcsó könyvet a nép széles -rétegeinek, könyvet a munkásnak, parasztnak. Itt látszatra ellentétbe botlunk, hiszen ami olcsó, nem lehet értékes. Ez így volt — régen, s ma is jellemzője a kapitalista országok könyvpiacának. De mi a helyzet nálunk? Tény, hogy a könyv •olcsóbb lett, mint a kenyér tömegcikké vált a szó szoros értelmében; hiszen két-három koronáért remekműveket vásárolhatunk, világhírű klasszikusokat vagy a modern irodalom kiváló alkotásait. Ötven-százezres péidányszámban jelennek meg az olcsó könyvek s még ez is kevés Persze, régen is jelentek még olcsó könyvek, filléres kiadványok, a ponyvairodalom lélekmérgező sorozatai, az irodalmi kufárok és bértollnokok szennyes portékái. És itt tapintunk rá leginkább a lényegre, itt van az az erkölcsi határvonal, irodalmi vízválasztó, amely elkülöníti, szembe állítja egymással a kétféle rendszer irodalompolitikáját. Ne értsük félre a dolgot, mert a múltban is voltak egészséges irodalmi törekvések; haladó írók, írócsoportok fogtak össze s alapítottak kiadóvállalatot. Munkás- és paraszt írók faluról-falura járva árulták saját műveiket. De az is bizonyos, hogy az akkori hivatalos művelődéspolitika nem támogatta őket, sőt határozottan ellenezte ténykedésüket. Nem csoda hát, hogy ezek a haladó irodalmi vállalkozások sorra elbuktak, s nem vertek mert nem verhettek gyökeret a nép széles rétegeiben. Sem Ady, sem Móricz, sem József Attila „nem jutott el a néphez. A haladók közül, a jobbak közül talán egy sem. Irodalmi táboruk a radikális értelmiség tábora volt, de ez nem jelentette, nem jelenthette a népet. A nép széles rétege csak a felszabadulás óta ismerkedik velük s általában az igazi irodalommal. Ha van irodalmi reneszánsz, most, ma éljük virágkorát. Bízunk benne, hogy ez a korszak soká, nagyon soká fog tartani. Ha húsz, harminc, évvel ezelőtt egy parasztember kezében Zolát vagy akár Tolsztojt találtunk volna, bizonyára nagyot nőtt volna a szemünkben. Ezzel távolról sem akarom azt állítani, hogy némely megokoünnepe sodott parasztember nem olvasott Tolsztojt, Zolát vagy más értékes művet. De az is bizonyos, hogy fehér hollónak számított a jó könyvbe kóstoló falusi ember. A parasztok zömének érdeklődése a kalendáriummal lezárult, akik ezen túl jutottak. legfeljebb Jókaihoz, Mikszáthoz, Gárdonyihoz érkeztek el, itt is a könnyebb fajsúlyú művekhez. Ma? Ugyan ki ütközik meg azon, ha a szövetkezeti paraszt Tolsztojt, Balzacot, Solohovot vagy akár Hemingwayt olvas? Senki. Hiszen fillérekért hozzájuthat. Ezek a könyvek ott vannak a falusi népkönyvtárakban, vagy a szövetkezeti könyvtárak polcain. Többen, egyre többen olvasnak, s örvendetes, hogy egyre több munkás és paraszt. Hogy ez így igaz, könynyen meggyőződhetünk róla a könyvtárak statisztikai kimutatásaiból. Ára azt is meg kell mondanunk, hogy ez még mindig nem elég. Hátra van a legfontosabb, az irodalmi ízlésre való nevelés. Itt még sok a hézag, sok a tennivaló. A nép széles rétege már pedzi az olvasást, már régen túl jutott a ponyván és a kalendáriumon, de azért még mindig sok selejtes mű kerül a kezébe. Most már a könyvtárakra, könyvtárosokra. kiadókra, népnevelőkre és nem utolsó sorban az írókra hárul a feladat, hogy irodalmi ízlésre neveljék a népet. „Az új kultúra a dolgozó ember megbecsülésével, a munka megbecsülésével kezdődik“ — mondotta Gorkij. Érdemes ezen a gorkíji mondáson elgondolkozni, mert irányt mutat a jövőre nézve, a jövő irodalma a nagy alkotások korának, az emberiség hősi erőfeszítésének, a kommunizmus megteremtésének lesz az irodalma. Ennek az irodalomnak legapróbb megnyilvánulásaiban is víszsza kell tükrözni ezt a kort, a dolgozó ember nagy vállalkozásának korát, amely becsületet adott a munkásnak és munkájának. Száz, kétszáz évvel ezelőtt a dolgozó ember, a munka nem volt irodalmi téma: ha mégis erre a területre kalandozott valamelyik író — csodabogár lett belőle, szembe találta magát a finnyáskodó Irodalmi ízléssel, amely határt szabott az irodalomnak is. De hol vagyunk ma már ettől a kortól? A könyvhónap méltatásának kapcsán kissé elkalandoztam a jelentől, viszont az is igaz, hogy a múlt és a jövendő a mában, a jelenben fonódik egybe. S a mát, a könyvhónap jelentőségét, a könyvek tudatformáló, lélekformáló küldetését csak a múlttal, de méginkább a minden téren gazdagabb jövendővel kapcsolatban lehet igazán megérteni. D- Gy* 9
