A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-11 / 10. szám

Rövidesen magamhoz tértem az ámulatból és sorsára hagy-. V« a tankot, egyenesen a ra-, kéta íelé futottam. Lelki sze-. meim előtt megjelentek mind­azok az ajándékok, amelyeket valaha Kleának adtam. A ké­pek, melyeket a második visz-; szatérésem után számra vá-. fosztottam, a gyűrű, melyet a . Plútóról hoztam .neki* és a pompás bunda, melyet egy Marson fogott lajhár bőréből csináltattam. Mindez ' Klea iránti szerelmemet juttatta eszembe. — Meg kell támadnunk ő-: két — magyaráztam — a ve-; zérkari tanácskozáson. Érvei-; met nehezen tudtam megma­gyarázni. Nem mondhattam meg nekik, hogy mindezt Kled­ért teszem. Beszéltem az itteni lakosok emberhez nem méltó életéről, akik nem képesek ismereteket szerezni és alkot­ni, akik meg vannak fosztva az értelem kiváltságától, akik csupán az emésztésnek és a vegetatív létfenntartásnak él­nek. Nem akartak támadást indítani a Tanács határozata nélkül. Mindnyájan ugyan­olyan jól ismerték az előírá­sokat, akárcsak én. Én azon­ban mégis kiadtam a paran­csot. Most őket fogta el a fé­lelem, hogy helyettem nem ke­rült-e a ‘rakétába valami it­teni kaméleon, melynek mimi­krije én vagyok. Kételyeiket azonban nem éreztették velem. Ordítottam rájuk, mint régen s talán ez volt az, ami vég­leg eloszlatta személyazonos-. Ságomat illető kétségüket. Két órai repülés után felfe­deztük a fiegyek között fekvő irányító központot és kemény sugártámadást indítottunk el­lene. Az általunk kibocsátott néhány sugáradag olyan óriási robbanást váltottk ki, hogy még minket is eltérített a ki­jelölt pályáról, és kisebb ká­rokat okozott a rakéta irányí­tó-, valamint hűtőberende-' désében. A javítási mun­kálok néhány napot vet­tek igénybe. Az űrhajó sze­mélyzete nem kifogásolta in­tézkedésemet. Ez kötelességünk volt — magyaráztam külön-külön min­denkinek. — Hisz ezek Is olyan élőlények, mint mi. Mo^f újból dolgozni fognak, ismét megtanulják használni a szer­számokat, segíteni fognak egymásnak — egyszóval meg­mentettük őket... Reméltem, hogy legalább Kleát megmenthetjük, és ezért mihelyst földet értünk, azon­nal a ház felé siettem. Az épület helyén azonban csak alaktalan romokat találtunk. Az automata berendezések bonyolult hálózatát a robba­nás teljesen szétroncsolta. A házban egyetlen élőlényt se láttunk. Az élelmiszerraktár is nyomtalanul eltűnt, csak néhány csupasz fal merede­­zett a égnek. A falon alvadt vérnyomokat véltem felfedez­ni. A bolygó lakói az utcákon szaladgáltak, elkeseredetten kiáltozták, foggal és körömmel marták, gyilkolták egymást az utolsó falat élelemért — szer­számokra azonban senki sem gondolt közülük. Épp az előt­tünk lévő ház előtt meg egy háj tömeget, oly elke­seredetten sivított, mint egy disznó é levágás előtt. Kétség­be voltam esve. Lehet, hogy ugyanígy pusztult- el Klea is, Ezekből már sosehr lesznek emberek. Teljesen elrontotta őket a túlságosan fejlett tár­sadalmi rendszer. Visszatérnek a fákra vagy - elpusztulnak akár a vízözönelőtti szörnye tegek. Eszembe jutott, hogy talán a mi sorsunk is ez lesz. Kabinomban ültem és vár­tam. Ahogy tudtam, húztam halasztottam a rakéta Indulá­sának idejét. Újból előhívat­tam a filmeket, ellenőriztet­tem az üzemanyagot, sőt né­hány itteni lakost is magunk­kal akartam vinni. Gyorsan peregtek a napok, Klea azon­ban nem jelentkezett. Egyedül ültem kabinomban, nem tud­tam aludni. Képtelen voltam Kleát megérteni. És most itt ültem, fejem tenyerembe te­metve. Elszántam magam, hogy visszatartom ai expedí­ciót, meghiúsítom további kí­sérleteinket és talán lemondok a hazatérésről is, — és mind­ezt magam miatt, saját érzéseim miatt, Kirké miatt. Már minden elő volt készít­ve, a motorok a kellő hőfok­ra melegedtek, a műszaki pró­ba kitünően sikerült, a ballisz­tikus számítások előttem fe­küdtek, az útirány meg volt határozva és a kibernetikus ellenőrzőautomaták működés­be léptek. Az űrhajó személye­­te jelentette; mindenki a he­lyén! A periszkóp tükre csak mészárlást, vért és pusz­tulást mutatott, úgy láttam, hogy egyesek már a háztetők­re másznak, mások a fák tete­jén keresnek menedéket. Klea azonban nem jött. Minden tökéletesen elő volt készítve, már csak a fedélze­ti műszerfal közepén lévő ve­­íérlőkarl kellet lenyomni. Las­san felemeltem a kezem. Nehéz és ügyetlen volt, mintha a védő öltözetben megbénult volna. Megnyomtam a vezér­lőkart, felemelkedtünk, a mo­tor búgni kezdett, a periszkóp már semmit sem mutatott, én székembe zuhantam, azt gon­dolván, hogy elájulok a fájda­lomtól. Hogy szerettem Kleát és most már soha söbbé nem láthatom viszont, mindent el­vesztettem. Feláldoztam ^ őt ezért az útért, ezért a rakétá­ért. Eddig még sohasem érez­tem ilyen határtalan fájdal­mat, bár világűrutazásaim so­rán már vagy tizenkétszer megsebesültem. De azért ki­szabadultunk Kirke karmai kö­zül. Már elhagytuk tömegvon­zási erőterét. Tudtam, hogy ez a heves égető fájdalom nem a gyors indulás következmé­nye, hanem az áldozaté, me­lyet mindnyájan ismerték, és amely a tűz feltalálása óta emberekké tesz bennünket. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom