A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-04 / 9. szám
ZALA JÓZSEF: Állomáson Csak szemük fénye találkozott, s már szállt a Jel és szólt a fütty, távoztak, hogy ezentúl egymást sajogva sejtsék mindenütt. A felzakatoló kerék is kérdi: „Ki lehet? Ki lehet?“ A víz színén és az ég boltján ragyogni vélik a szemet; lehet, egymást nem látják többé, . esupán annyi volt az egész, mint a tó tükrét érő szellő nyomán a finom remegés. rült egy apró papírdarab, ijedt bűntudattal rántotta el a kezét. Szényenkezve lesett az utcakapu felé, s az arcát halvány pír öntötte el. A gyors mozdulattól egy papírdarab esett a földre. Remegett a keze, ahogy lehajolt érte. Egy fénykép volt... Egy szőke, hosszúhajú nő mellképe. A kép hátlapján már csak négy betűt látott elhomályosult szemmel: Jana... A többit már nem bírta elolvasni. A kerten át szaladt ki a rétre. Az első gondolata az volt, hogy a folyóba veti magát. Beletemetkezik a sodró hullámok árjába és elmerül, semmivé, emlékké lesz. Búcsú nélkül hagyja itt a világot, amely most már semmit sem ér számára ... Fáradtán, aléltan vánszorgott a fénybemártott rét hímes szőnyegén. Lelkében győzött az élet a halál felett... Az utolsó pillanatban torpant meg, amikor önmaga szomorúságának a tükörképét látta a víz sima felületén. A gyereke jutott az eszébe, akit mindenkinél jobban megbüntetne, ha most öngyilkosságot követne el. Pistát nem, őt talán nem is érintené fájdalmasan a halálé, talán titokban örülne is neki, hogy félreállt az útjából. .. Júlia tétován elhagyta a folyót, megindult, s ő is belemerült a közelgő éjszaka feketeségébe. Most egyszerre a habozás, a bénultság, a tisztázatlanság terhe nyomta — Hátha nem hibás Pista? — gondolta. El kellett volna rendeznem a ruháit, hogy... hogy ne tudjon semmiről sem, korholta önmagát. Hogy saját kételyeit eloszlassa, gondolatban férjét is mentegette. Rövid tétovázás után meggyorsította lépteit, s szeretett volna elfeledni mindent. Nem akarta elveszíteni a férjét, akihez életének ezernyi gondja, gondolata kötötte. Megtartani minden áron, még saját boldogtalanságának árán isi A ház csendes, békességes volt. Az anyja szobájába nyitott be halkan, lopakodva, mint aki valaki elől menekül. — Hol voltál ilyen sokáig, anyuka? — szólt szemrehányóan a kislánya. Olyan óvó féltéssel ölelte magához, mintha a haláltól készült volna megvédeni. A haláltól, amelynek a gyermeke miatt — nem adta oda magát. Az anyja a lámpa alatt kötött. A kötőtű megállt a kezében. .. — Hol jártál? — kérdezte. Júlia azonban nem válaszolt. Szemét sem emelte az anyjára; félt, hogy az öreg aszszony még" kiolvasna valamit a tekintetéből. — Pista... még nem jött haza? — kérdezte az anyjától és fejével az első szoba felé intett. Az anyja hirtelen támadt buzgalommal a kötésbe mélyedt és egy leszaladt szemet igyekezett felügyeskedni a tűre. — Már elment — mondta nagyon halkan szőtagolva a szavakat. Csak nagysokára szólalt meg újra, de a munkájáról akkor sem tekintett fel. — Veszekedtetek? — kérdezte. Júlia nem válaszolt. Tudta, hogy anyja örül Pista távozásának, mert nem nagyon kedvelte a vejét... Torkát görcsös sírás fojtogatta. Ki kellett mennie a szabából, hogy el ne sírja magát az anyja előtt. Berontott az első szobába és a vetett ágyra dőlt. Szeméből peregtek a könnyek. Kis idő múlva felkelt az ágyról, felkattintotta a villanyt, hogy megnézi. Pista nem felejtette-e itthon valamit. Az asszony, a feleség gondossága szólalt meg benne. Egy kissé csodálkozott is Magán. Ahelyett, hogy megátkozná, örökre kivetné a szívéből, most aggódik érte. Végigjárta a szobát, de Pista ezúttal úgy látszott: mindent gondosan összecsomagolt. Nem talált még csak egy elfelejtett zsebkendőt sem. Ez némiképp megnyugtatta. Nem kell idegeskednie az itthon felejtett holmi miatt... Amikor az asztal mellett haladt el, szeme egy borítékon akadt meg. Ismét az az idegesség fogta el, mejyet akkor érzett, amikor a mezőről jövet benyitott az anyjához... Remegő kézzel nyúlt a boríték után, hogy feltépje. Szeme elhomályosult, amikor a jól ismert betűket felismerte. A gyorsan papírra vetett néhány sor inkább mentegetőzés volt, mint magyarázat. „.. .szeretem azt a nőt és ő is szeret engem. Ha már egyszer rájöttél, nem mentegetőzöm. Én hozzászoktam a városhoz, s őt ez a város adta nekem.. Tovább nem tudta olvasni. Könnyfátyol lepte el a szemét. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. E z történt... Min*ha csupán mást ébredt volna rá a valóságra. Cipője keményen koppant a fagyos rögökön. Jutka a karját fogta, s a háta mögött ott lépegettek a sötét ruhába öltözött gyászoló rokonok. Anyjának testvérei hívták magukhoz, de ő nem ment. Egyedül akart maradni a gyermekével és a gondolataival. Pista már egy éve elment, s azóta egy sort sem írt. Két levelet küldött, de Pista egyre sem válaszolt. Havonta küldött haza ezer koronát, de levelet azt nem... Tegnap adott fel táviratot... Nem éppen azért, mintha ezzel akarná hazahozni. Tudta, Pista mást szeret és hogy őt talán már régen el is feledte... — Nem, nem ez lehetetlen! — ágaskodott benne a tiltakozás. — És talán, talán egyszer viszsza is jön — reménykedett olykor. Azóta ugyan sokszor elgondolta, hogy vajon mi is lenne, ha Pista egyszer valóban bekopogna? Visszafogadná?. .. Ajtót nyitna-e annak, aki kíméletlenül elhagyta őt. A táviratban csak annyit írt, hogy az anyja meghalt, ekkor és ekkor temetik. .. Csak éppen tiszteletből, illemből, a falu miatt... Hogy ne mondja senki. No, lám, még az anyósa temetésére sem jött el! És nem Jött... Pedig szegény anyja még a halálos ágyán is emlegette. Meg akart bocsátani a vejének.. . Az utolsó óráján arra akarta kérni, hogy ne hagyja el a családját. .. Mert a Juli, a lánya még mindig' nagyon szereti.. .1 Hazaértek a temetésről. A kis Jutka már nagyon fáradt volt. Vacsorát adott neki és lefektette. Ö maga még hoszszan, szótalan elüldögélt az ablak mellett. így ült órákon át. Egyedül volt, de mégis a férjével. Gondolatban, emlékeiben számtalanszor visszaidézte. Végre legyőzte a fáradtság és lefeküdt. Arra riadt, hogy valaki nagyon halkan megkopogtatta az abla - kot. Júlia felült az ágyon és hallgatózott. Egy ideig mély csend volt, semmi zaj nem hallatszott. Kisvártatva aztán ismét felhangzott a halk kopogás, de ezúttal a konyha felől. Júliát borzongás rázta meg. A meghalt anyjára gondolt... Késői, szellemjáró órák... — Lehetetlen — dadogta. Sohasem hitt a szellemekben.-Lássan leszállt az ágyról, magára kapta .pongyoláját és az ablakon keresztül az udvarra kémlelt. Teste megremegett az izgalomtól. A konyhaajtó előtt egy férfi állt. . . A szíve gyorsabban kezdett verni. A_vér az arcába szökött, keze remegett, amikor a kilincsre tette. Felkattintotta az udvari villanyt és kinyitotta az ajtót. Ijedt meglepetésében kezét a szájához kapta. A küszöbön, a kivilágított udvar homályából a férje toppant eléje. Egy darabig szótalan nézték egymást, mindegyikük a másiktól várta az első szót. — Hát... hazajöttem... — mondta a férje, és még mindig a küszöbön állt. Júlia az első percben arra gondolt, hogy keménynek, dacosnak kell lennie. Már keresne is a szavakat, hogy elküdje, viszszautatítsa, de aztán mégis csak annyit mondott: — Jöjjön beljebb...! Az asszony szíve megtelt édes melegséggel, vére vadul száguldott az ereiben. Még mindig nagyon szerette a férfit. — Vétettem ellened — akarta mondani Pista, de nem találta a felesége édes-bús tekintetét, a visszautasító hangot sem hallotta. Pedig úgy képzelte el. Elküldi, visszaküldi ahhoz a másikhoz, akiért elhagyta. Pedig az a másik most éppen úgy bánt vele, ahogy ő azelőtt a feleségével. .. — A másik szoba most már üres, ho ott ellakhatnám... — mondta kérőn, magyarázkodva. Az asszony nagy barna szeméből két kövér könnycsepp csordult a konyha kövezetére. — A lányát azért még megnézheti — mondta, és az első szoba felé mutatott. 13
