A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-04 / 9. szám
Vigasztaló Miként a szú a fát, kívül - belül a kétely öl s gondoktól bús eszed. Ám érzed mégis, nem vagy egyedül, egy drága kéz. egy drága lény vezet. rég holt anyád — vagy kislányod talán — s a jóság halk bizalma, jóremény kísérget, míg a bősz napok zaján át-átcsilingel egy-egy költemény. Olykor, olykor még súlyos könnyet ejtsz, semmit meg nem bocsájtsz, mégis felejtsz, bár szél süvölt a temetők felől. E szélben állsz boldog-boldogtalan, s egy nap meghallod, érted majd szavam: a béke épít, él — s nem öldököl. így is lehet Gépem az óceán fölé ragad, ezüstös szárnya szörnyű terhet hord; szállók, bár nem fűt gyűlölet, harag, s jutalmam nem babér, csak tisztes zsold. Vihar üldöz, s üvöltöző orkán, óvnak, ha óvnak még a műszerek...! ? Farkas vagyok báljós égi portyán a szigetek s a kontinens felett. Űrködöm: fogom a világ torkát, míg egy nap eloldom majd a bombát, s lenn a mélység párává sistereg. A tábornokok gondja már e gond, enyém a félelem s a tisztes zsold: megszolgáltam az átkot s kenyeret. Bábi Tib Egyszer, csak egyszer Egyszer, csak egyszer nézni gondtalan az égre s mondani: lásd szivárvány__! Hazára lelne minden hontalan, megszűnne minden harc, bűn és ármány. Lennénk akár a tiszta gyermekek, egymáshoz szelídült, boldog vadak; lakhatnánk Édennél szebb kerteket,'' s örömre gyúlna minden pillanat. így tisztelnénk a bölcs Emberfiát, valóra váltva mind a bibliát — álom: kétezer év se tette meg... 1 Kit csaltok meg szelíd utópiák__? Toborzónk régen elharsant: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Galambok Fáradt bugásuk meg se hallani, elnyelik lármás utcák, nagy terek; nem Picasso harcos galambjai, kopott, nyűtt megfáradt galambsereg. Áznak és fáznak, szürkék, szennyesek, nem tudják, bogy milyen a búzaszem; párzanak tán, de nem szerelmesek; eledelük az irgalom s a szenny. Fegyvertelen koldusgalambok ők. dúcként laknak minden toronytetőt, s hiszékenyek akár a gyermekek. A közömbös tél, nyár jön, elköszön és nem tudják, hogy volt már vízözön — ó galambok, be szánlak bennetek... Képeslap a békés nyárból A nyár: gyümölcs az árus asztalán — egy kis cserép virágot termő föld a lármás tér felett s egy barna lány, ki lám, a tárt ablakba könyökölt. Álom dereng a hűs pillák mögül, tűnődik, néz, mereng, míg idelent a mézzel csorduló gyümölcs körül szédült, aranypihés darázs kereng. Ifjú a lány, az árus rokkant vén, keze göcsörtös, fáradt, kőkemény, ládát emelgető, nehéz ököl. A nyárral küszködik, míg fenn a lány mereng a nyár bódító illatán, s a tárt ablakba — Napba könyököl. or I — versei Hamvasztó tűz, favagó fejsze Leöltünk minden állatot, vadat, és úrrá lettünk földön, tengeren minden kis életen a nap alatt: már minden csíra, mag nekünk terein. Ám egykor megszokván az őserdő törvényeit, küzdünk ég föld között: vérengző száj vagyunk, bőgő bendő, s a dzsungel vad szívünkbe költözött. Tán meghal minden szépség, gondolat, szaggatják, tépik karmok, bősz fogak — hóhérbárd minden nyúzó hatalom. Hamvasztó tűz, favágó fejsze kell! A költő bízik, s téged énekel, ő, nemzetközi munkásmozgalom! 11
