A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-02-25 / 8. szám

NYIKOLAJ NYEKRASZOV:

Avatás

Csűri Gáspár egész testével nekifeszült a szélnek és csak úgy gondolatban átkozza a tátorján időt. Csizmája tempósan kopog az országút körén, mert szívében valami olyan nagy melegséget érez, ami elfeledteti lábaival, hoqy immár hatvankettedik éve sorjázzák a lépést. Az országút mentén álmos földek hevernek, mélyükben ringatván a magok millióit.

Nyolc óra után indul a kis falusi állomásról a vonat a város felé. A Csüri-portától fél órányi járás az állomás. Öreg Csürinek már nem volt türelme megvárni az autóbuszt, vitte, lendítette a boldog türelmetlenség.

Tegnap este távirat jött a gyerektől, Pistától. Amíg nyitogatta a leragasztott papírlapot, még a szive is megdermedt a rémülettől. Mert az ilyen öreg parasztember lelkében még ott kísért a múlt, amikor csak a rossz híreket repítették drótokon, hiszen az ilyen Csűri-féle nincstelen zsellérek jó híreket amúgy sem kaptak.

Csak akkor nyugodott meg, amikor elolvasta a szavakat:

„Holnap délelőtt tíz órákor avatnak az egyetemen, későn tudtam meg, várom édesapámat, Pista“

Akkor leült az asztal mellé, maga elé tette a zöldszínű papirost és olvasgatta szótlanul is, hangosan is, nevetve is meg rejtett sírással is. Közben meg az asszonyra gondolt, a feleségére, aki már tizenöt éve pihen a falu temetőjében.

Téli szelek csapkodják, szürküljük a bekecsét, azután megunják az ostromot és elszaladnak a régi csorda-kút helyén didergő nyárfák ágai közé fogócskát játszani.

Most így sebes igyezetében is az asszonyra gondol. Mert csak az tudná igazán megérteni, mit jelent ez a mai nap. Micsoda kárpótlást a sovány évtizedek keserűségéért, a kasza gonoszságáért, a részaratás kíméletlen kínjaiért, a híg leveskékért, a szolgaéletért, amely vékával mérte a nyomort. és még qyűszűvel sem az örömöt.

„Tudod Róza — beszélqet réghalt párjával — bíró lesz a Pistából. Hitted volna, amikor az alvégen a világra hoztad és két lepedőnkből az egyiket pelenkának hasogattad alája? Hitted volna lelkem?"

Amikor az asszony ,,úqy“ volt a Pistával, egyszer meglátott a szatócsnál valami mandulás süteményt és úqy megkívánta, de olyan nagyon hoqy belesápadt. Ö meg úgy szerette a párját, hogy fél napig ingyen kapálta a szatócs kukoricáját két szem süteményért.

Öreq Csűri eléri az állomás épületét és felsóhájt:

— Tudod Róza . . bíró lesz a Pistából és ha most élnél... én ... én ma annyi mandulás süteményt vennék neked.. .

Mire jegyet vált. befut a vonat A forgalmista ránevet:

— Hová. hová Gazsi bácsi, megint a szövetkezet ügyében?

Csűri Gáspár lassan, tagoltan válaszol:

— Ma avatják jogásszá a fiamat!

KOZMOSZ

Mikor még gyermekként ez éjszakában Néztem a csillagfényes mély eget, Sugárra) átszőtt sötétséget láttam’

A fény zöldes nyilakban re, zketett.

S szívemben titkos izgalommal vágytam Megérteni: mily törvények szerint Van mindez így?

S az „isten ujja” hol van,

Mely csillagokat ragyogásra int?

És hol az űr határa?

Hol a kezdet?

Az égi bolt milyen magas vajon?

S talányos-rejtélyes dalával zengett Jupiter, Venus, Mars és Orion.

S követtem üstököst: vakító csíkot A végtelen sötétből ötvözött;

S álmomban láttam: a mennyből kitiltott Démon büszkén száll a bolygók között.

És ősemberként irigykedve néztem, Fellegeken mint tör át villám s madár,

Es nem tudtam: gazdák leszünk az égen, Hogy ez valóság, s nincs is messze már!

S hogy nem madárszárny és nem büszke

Démon —

Az ember, aki repülni siet,

S erős kezével egymaga hajót von:

Eléri majd a kozmikus terét!

Hogy az az ország lesz szülő hazája,

És az a föld, és az a hősi nép,

Mely engem szült, s amelynek konok álma Mint olthatatlan tűz, lobogva ég.

Hogy a sötétlő égboltot, a Kozmoszt A földi tájhoz hozza ő közel,

S az éjnek csillagos mélységeit most Különös izgalommal nézem el, —

Mint kutató, ki csodás táj felé tart,

S kit távlatokba ittas vágya von.

És újra hallom: hívogatva zsong dalt Jupiter, Venus, Mars és Orion.

BÖLÖNI SÁNDOR fordítása

— Hát ez keserít el? Te kis macskaszemű, te! Hát ezen nem keseregni, ennek örülni kell! Hurrá! Apa lettem! Hurrá apa leszek! — kiáltottam és legszívesebben átkapom a derekát és táncra perdülök vele.

— De nekem nem kell gyerek, nem akarok porontyot — sziszegte dühösen, gyűlölködve.

Ha az első pillanatban nem hiszem, hogy csak tréfából mondja, hát ott a nyílt utcán képelem fel. Később aztán, ámikor kifejtetne nézetét, már lelohadt a harci kedvem. Nem bántottam. Gondoltam, a jő szó mindennél többet ér, kötelességem a szívére beszélni. Nincs oka a kétségbeesésre Ördög vigye a kelengyét, megleszün) anélkül is. Jól keresek, ő is dolgozik, fájjon a feje annak, akinek oka van rá, a gyereket pedig felneveljük, mert annak joga van az élethez! ilyen gondolatok kavarogtak bennem, miközben ő egyre csak zokogott.

— Miért tetted ezt velem, miért? — hajtogatta egyre.

Kicsit elöntött a pulykaméreg, hiszen nem én vágyóik az egyedüli bűnös.

— Te is ott voltál, miért csak engem okolsz! — mondtam haragosan.

— Nekem nem kell ez a gyerek. Nem érted? Otthon tizenkét gyerek' nőtt és nő a szülői házban". Eleget pelenkáztam, mostam, vasaltam, gürcöltem rájuk. Az anyám beteges, segítenem kellett neki. És mikor végre embermódra élhetek, mikor pótolhatom az elfecsérelt gyermekkort, akkor kezdjem elölről? Nem! Nem és nem! Ha belepusztulok is, de nekem nem kell gyerek. Sem most, sem tíz év múlva, soha! Én nem akarok elfonnyadni, meggörbülni a munkában, mint az anyám, és nem akarom, hogy az otthonomat rakoncátlan kölykök dúlják fel, tönkretéve mindent, amit nehéz munkával keresek. Nem akarom a hajamat tépni az idegességtől, mert folyton ütik egymást, sosem egyeznek semmin... mint nálunk! Nem! Nekem nem kell gyerek! Sem most, sem soha, megértetted?

Most már meg. Csak az a baj, hogy ilyesmiről előbb nem esett szó köztünk. Mert ne’-em viszont nem kell a gyermektelen élet. Mi értelme van akkor mindennek? Minek dolgozik az ember? Kiért? A feleségéért? Nem él ma már nyakunkon az assznnv. eltartia az magát, ha akarja, de kell valaki, akinek bimbózó, ezer titkot rejtő életében, az ember önön életét élje tovább szebben, jobban, emberibb módon. Gyerek nélkül nem élet az élet.

— Nekem nem kell olyan asszony, aki hallani sem akar gyermekről. Bárhogy szeretlek is, nem élsz örökké és ha mást sem teszel, mint éjjel-nappal az én kívánságomat lesed, akkor sem adhatod meg nekem azt a gyönyörűséget, amit egy gyermek jelent. Most menj szépen haza — fordítottam halkabbra a szót — és gondolkozz ezen. Ha rájössz, hogy igazam van, mert biztosan rájössz, holnap a szokott időben itt várlak. De ha nem, akkor köztünk végre mindennek.

Másnap Márta nem várt a szokásos helyen. Az étkezőben sem találtam. Beszédültem a sarki vendéglőbe és kegyetlenül leittam magam. Azt sem tudom, hogy kerültem haza. A következő napon megint elmentem arrafelé, de már csak messziről lestem a helyet. Márta nem jött el. Mikor aztán már négy napja más • rakta elém az ételt az étkezdeben, úgy éreztem, hogy ha ő mellettem marad idővel meggyőzhetem elkéns°l*=6npl< helvtelenségéről, de ha elveszítem,

sosem találok többé olyat, akitől eszembe jutna gyermeket kívánni. Elmentem a szállásé-: ra, ahol megtudtam, hogy elutazott. Kivette a szabadságát és hazament a szüleihez.

Tudtam, hol laknak, és mivel úgy éreztem, hogy nincs erőm megvárni, amíg visszatér, elkérezkedtem a mesteremtől két napra és még aznap este vonatra ültem. Reggelre értem oda, éppen idejében érkeztem. .. Aznap, kora délután temették. ..

Elkísértem utolsó útjára. Az anya, a testvérei iajveszgkeltek, de sírásban magam sem maradtam mögöttük: A csontsovány, elnyűtt arcú asszony egyre a lánya nevét kiáltozta. Előzetes letartóztatásba helyezték, de megengedték, hogy résztvegven a temetésen. Mert ő nyúlt avatatlan kézzel a csírázó élethez, mikor nem bírta tovább a lánya sírását, könyörgését vad követelőzését.

Még mindig itt vagyok az építkezésen. Az étkezdébe nem tudok bemenni, egyetlen falat se menne le a torkomon Öt lesném, várnám, hátha egyszeresek bejön és megszólít: Mi újság, anyámasszony katonája?

13