A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-25 / 8. szám
A méhek himnusza Hősi kötelességet teljesítve, jövőbe tekintő értelemmel, a boldogság tetőpontján hagyni el a kaptárt, miután átkos mézrabló pillangók hatalmát szűz harmativók serege megtörte. Egy akarattal hozott áldozattal örökre a jövő népének hagyni viasz palotáink, hatfalú kamráink, s bennük a mézet, szárnycsapásokkal a szendergő holnapot melegítve elindulni az azúr égbe, hol harmat szaga s rózsa illata árad, villámtól sújtva hullni a rögre, sejtekben nyugvó fiókákra hagyva a vágyat, hogy őket is e szent áldozat titka kísértse a fejlődés fényspirálisán halva-születve, míg sok ezer szemünkből a kaptár szelleme csillan, s csápjainkról zümmög a szorgos imádság, ésszerű jövőt imádó ének. LU (/) OC LU >0 </) N LU Q Z >o _l N (/) o z o z Adj király, katonát! „Adj király, katonát!” — lendült a testem. „Nem adok!” — feszültek kezek és karok. Veszek, ha akarok — sziláján hittem. „Nálam” ... „Itten” — gőgösködött a kör, feszült a lánc ... Ez lesz a tánc, s futottam szélsebesen, lendült a testem, de nem nyílt a lánc. Kapálődztam csak föld és ég között, s himbált a karokból ötvözött kötél. Azt hiszem, akkor hibáztam el örökre, hogy nem fonhattam izmaim körökbe, megszenpenten álltam kívül egymagám, katonátlanul, árván, társtalan. BÚCSÚ Marianské Láznétól Ég veled Goethe, Gogol és Chopin városa, s ha nem látnálak többé már soha, az az utolsó pillanat, mikor az életből csak egy kép marad, megőrzi majd a sok-sok árny közt forrásvizekkel átszőtt, párát sóhajtó parkjaid, árkádjaid s a Teple habjait, pávák és hattyúk sétakertjét, a Rudolf-vizet kortyolgatok menetjét, a hegyről kinyúló vén fenyőket, s a fák közt bolyongó halvány nőket, a mosolyt, a bút, a kínt, a csendet, a bokrokat, amint a szélben integetnek, utcáid hosszú néma tükrét, miket víz takar be ezüst túliként, sárga szállóid, a zöld tetőket, madárfüttyel csipkézett temetődet.., S mielőtt még szemem lezárnám, másoktól búcsúzva, vagy elhagyottan, árván, mintha harmatos szirom hullna rája, forrásaid bús muzsikája szelíden csobogva fülembe zendül. Érted?! Dús volt a hajam valaha, csupa szőke lökni, és harminckét foggal tudtam mosolyogni. De erről beszélni neked lehetetlen, hisz magam sem tudom már, milyen lehettem, csak ő tudja, kivel együtt sodort az élet, ezért kell vele maradjak, érted?! Az ifjú szeme csillag, az ifjú szája méz, próbálkozz bármiképp, képzelődj, múltba nézz, egy másik fiatalt vetít a képzelet, mialatt én, mint betűről felejtett ékezet, kimondhatatlan jellé válók ajkadon, de ő, ha szól felém, a múltam hallgatom. Magunkról gombolyítva együtt fogytak az évek, s nyúljak bár temérdek új vágyak kacsával teérted, ezért kell vele maradjak, érted!? Br ■■ I r m m •• t I r u11, bújj, zöldág Mint ki álmában nyúl valamiért, hogy összezárt kezében a titkot megkeresse, de az elröppen előle, akár a fürge fecske, ifjúságom szavait úgy hajszolom én most: „Bújj, bújj, zöldág, zöld levelecske.. Világok dőltek, háború volt, s fázott a gyermek lelke. Férfivá vedlett, vénül az arcom: „Bújj, bújj, zöldág, zöld levelecske ...” Az örömhöz akarok megtérni végre, mert hinnem kell, hogy más is elhihesse: „Nyitva van az aranvkapu . Bújj, bújj, zöldág, zöld levelecske ...!” 11
