A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-11 / 6. szám
\ M f BARTA LAJOS T. Éjfél után az apa a másik szobába ment, és fölkeltette kisfiát. Boldog fiatal alvásból ébredt a fiú. — Nézd a mamát! — mondta az apa, és sírás reszketett szaván. Nyitva állt az ajtó, látszott a másik szoba, riadtan álltak a petróleumlámpa világánál a fehér falak. Az ablakokhoz még kékesfekete éjszaka tapadt. Egy falusi asszony az anya ágya előtt vért mosott föl a padlóról. — Mama — kiáltotta a fiú. — Vérömlés! — mondta az apa. Mint a halott, feküdt ágyában az anya, édes- arca csak fakó folt a vérfoltos vánkoson. — Öltözz fiam! — mondta az apa. — Dobi Péter már fogja a lovakat, menj át hozzá, hajtsatok az orvosért. — Hajts, Péter! Hajts! — kiáltotta izgalmában a fiú, mintha máris ott állna az udvaron. Kiugrott az ágyból és öltözött. 2. A szegényparaszti udvaron Péter már fogta a lovakat. Mintha irgalmat kértek volna az éjszakából, pihenésből kiriasztott sovány csontjaik. — Hajts, Péter! Hajts! — sürgette lázban a kisfiú. — Majd csak, majd! — És szerszámozta szomorú lovait. Már derengésre készült az éjszaka. Péter ott állt mezítláb, rossz nadrágban, foltos ingben, szakállasán, szőrösen. 'A végtelenből egy csillag szép fénye fejének kopasz helyére esett, és ot* villődzva játszadozott. A szakállak közül alig látszott valami Péter arcából, lelke sem látszott, pedig ilyen lélek-szavak akartak tódulni szájára: „Milyen szomorú a vége ennek a jő asszonynak! Ennek az angyalin jó asszonynak' Megyünk orvosért, megyünk már, fiúkám! Nem is megyünk, de röpülünk!” De Ilyen szavakat Péter sohasem mondót* ki, mintha áttól tartott volna, hogy mint a tűz, elégeti az ajakát De mikor egyik lova nem kapta be elég gyorsan a zablát, nagyon szeretett lovának az orrára csapott: „Ez való teneked!” — Ezzel mondta el a lónak mindazt a jót és szépet, amlj a sürgető fiúnak tudott volna mondani. .3 Felesége, Eszti odabent aludt a házban, a kaput Péter maga nyitotta ki, be is tette megint a kocsi után. Fölült a fiú mellé, és azonnal megostorozta lovait. Homokon és az egyik oldalával ingoványok szélén feküdt a falu, a homok fogta a kocsikereket. — Péter! — riadozott mellette az ülésen a fiú. — Mikor érünk a pásztorházakhoz? Mikor az ingoványi úthoz? Hol vannak még a kukoricások, azon túl a legelők? Hol még az országút a nagy hyárfasorral? Mikor érünk a városba, Péter? Miért nem hajtsz, Péter? — Most jön csak az igazi — morogta maga elé Péter. Párák ülnek az Ingovány fölött, veszélyes ott az út. A kerék sír, a kocsi nyöszörög, a lovak teste ólom, és mintha végtelen lenne az ingoványi út. Péter a lőcsre akasztja a gyeplőt, hagyja a lovakat, menjenek, ahogy tudnak. Nézi a fiú Pétert, kérdezi magában: „Hogy tudsz ilyen nemtörődve ülni itt? Rossz kabátodból istállószag dől, mintha érzéketlen tuskó lennél, vagy valami mesebeli átkozott! Péter! Hiszen meghal anyám!” Péterben kérdezetlen Is készen álltak a szavak: „Minden hiábavaló itt, fiúkám. Ha hajtanék: szekér törik, Istráng szakad, lő roegsántul.., Hogyan hozzuk el akkor az orvost annak a jő édesanyádnak, fiúkám?“ De a szavak elcsendesültek Péterben; szakállába mélyedt, hallgatott. Aztán mégiscsak kiértek a nagy legelőre, ahol a kemény földön sima volt az út Péter megint megostorozta lovait, és szólt hangosan: — Isten pusztítsa el, aki építette ezt az Ingoványi utatl 4. Péter most bal kezébe kapta a gyeplőt, öt ujjávai mesterien szorosra fogta a szíjakat Különben nem sokat mozdult, némán ült ott, mint valami nagy titok. De miért is beszélt volna? Lelke a négy szál szíjon át a lovak testébe ment, és ott rájuk parancsolt: — Hajrl-hó! Hajri-hó! És robogtak a parancsra sovány lovai. Miintha föloldozódtak volna csontokat kötő csuklóik, mintha testük minden darabkája külön akarná fölenni a távolságokat. De Péter mint vasakarat kezeli a gyeplő szíjait, azokon át lelke újra és újra és szila jón a lovakba tör: — Hajri-hó! Hajri-hó! Por repül, lovak teste villog, patkós paták tánca vadul kavarog előre a léniás úton. Péter nem szól, ül hangtalan, mintha nem is élne. Mert Péter lelke most ott a lovakban lobog. Az ébredező hajnalban, a harmatos mezőn, kialvó csillagok alatt, lobogó sörénnyel, tajtékos szájjal, már-már megszakadó lovakban száguld Péter lelke most a kocsival. Már az országúton járnak, remegnek a hajriali leheletektől, kétoldalt a sudár jegenyék könnyű levelei. Föltűnik hajnalin a város, a fiú lelke is virrad. Péter most csendesebbre fogja a lovakat, és szívesen beszélne hozzájuk, így: „Csuda jól csináltátok ezt, drága állatjaim! Visszük az orvost annak a jó asszonynak, szárnyas jószágaim!” — De ehelyett Péter, mintha haragudnék, még egyszer odavág szíjostorával a lovakhoz: „A szentségieket! Miért nem vagytok püspök?!” 5. Péter olyan paraszt volt, akinek csak kis háza, udvara, kertje van. De mert nem vetette meg a fuvarozást, felesége nem a városi piacra járást, volt a lovak mellett egy tehénkéjük is, és őszre mindig hízott egy disznajuk Péter felesége, Eszti, a kicsiny asszony, talán azért volt olyan lapos, olyan sovány mert elemésztette a becsvágy. — Tanítót nevelek a fiunkból! — mondta Eszti. — Jő — mondta szerényen Pé*er —, de abból, hogy minden héten beviszlek kocsin kicsit kofálkodni a városba, nem telik tanítóságra. — Na, nézd az ostobáját! — mordult az urára Eszti. — így is lehet — mondta Péter, és vita helyett kiment a házból. Múlt az idő, és így szólt Eszti: — Na látja, a fiúnk már a második polgárit végzi a városban! — Alighanem el kell a tehenet adnunk — jegyezte meg csendesen Péter. — Ha valaki olyan tutyi-mutyi, hogy nem tud többet keresni! — Többet? Hol? — Ott, ahol vanl „Megvághatnám! — gondolta Pé‘er. — De mihaszna vágnám meg, hogyha egyszer ilyen és nem tud változni?” Eszti egyre többet rágott rajta, Péter egyre többször ment ki a házból, és egyre jobban magába merült. Látták az emberek, mi történik Péterrel, volt, aki együtt érzett vele: — jőravaló ember voltál mindig, ne feküdj az asszony lába alá, Péteri — Semmi! — legyintett Hnoman Péter, tudta, hogy ez csak beszéd, mert az Esztivel való dolgát nem értik meg mások. De attól kezdve szakállt kezdett növeszteni, hogy a sok szőr benője az arcát, fiogy senki se lássa, mi van vonásaiba írva. Nem akarta, hogy sokat olvassanak 10
