A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-16 / 29. szám
Egerek és emberek DUB A GYULA És az erősnek joga van akaratát érvényesíteni a gyengével szemben ... Minden eszközzel joga van az akaratát érvényesíteni. Hans szellemi „bogarait,’ elégedetlenül nézik... Hansszal valami nincs rendben, hiányzik belőle valami, ami kell... ami szükséges az uralkodni akaró embernek ... A pocsolya vizében egy egér úszott és fuldokolt. Apró lábaival mind fáradtabban kaparta maga alatt a vizet. Másfél métert kellett volna úsznia, hogy szárazra érjen, s amilyen kitartó úszó az egér, ki is úszott volna, de a pocsolyát katonák állták körül és az egyikük, egy hosszú, tagbaszakadt legény egy karóval mindig visszadobta, amikor a part már csak néhány centire táncolt a kétségbeeséstől kidülledt szeme előtt. Talán tíz perce szórakoztak vele. A hosszú katona fogta s miután éppen nem tudtak mit csinálni, nem ütötte agyon. Jól jött ingerkedni vele, nevetve nézni, hogy hogyan küzd az életéért. A táborban, ahol az ember csak a társait látja, a sátrakat és az égnek meredő ágyúcsöveket, minden mulatság aranyat ér. Két éve még szántóföld barnállott a tábor helyén. Utoljára rozs teremhetett benne, mert amikor a nyár elején ide húzatták az ágyúkat, derékig érő rozscsírában gázoltak a lánctalpas vontatók. Nem kerítették körül szögesdróttal a tábort, csak a körbe-körbe járó őrök ösvénye határolta el a mezőtől. A sátrak mögött cukorrépatábla nyúlt a falu felé, a másik oldalon, a rádiólokátoron túl pedig sárguló árpavetés hullámzott. Ahogy ide költöztek, az első napon észrevették, hogy a rozscsírában és a cukorrépában nagyon sok az egér. Léptennyomon hallották halk surranásukat, gyenge hangjukat. Csak ásni kellett, feltúrni kissé a föld kérgét, mindenütt száraz fűből, pelyvává rágott szalmából összegubancolt egérfészkek borultak ki belőle, a belsejükben pici, csupasz, vak egerek cincogtak és az öregek, a hirtelen fénytől félig megvakulva, ész nélkül rohantak a súlyos katonacsizmák alá. Hajtóvadászat indult ellenük. Ez a mostani nem vadászat itt, csak amolyan népünnepély. — Nem bírja már sokáig — vélte a hosszú katona, és újra visszadobta az egeret a tócsa közepére —; tizenhárom perce úszik a nyavalyás... — nézett a karórájára. — Nyomd a víz alá néhányszor, hogy ne legyen olyan gőgös! — tanácsolta egy alacsony idősebb pirosarcú tizedes. A hosszú belépett csizmájával a vízbe, hogy elérje a fuldokló egeret és a karóval a víz alá nyomta. Ott tartotta néhány másodpercig, aztán felengedte. Az egér csapzottan bukkant elő, iszapos víz folyt dülledt szemébe, bután pislogott, és mint egy őrült, fokozódó iramra késztette apró lábait. A katonák hahotáztak. — Nézd. hogyan prüszköl... — Könnyes a szemed, atyafi... — Nyomd alá még egyszer.. ! A zömök pirosarcú katonának csillogott a szeme az örömtől, ahogy nézte. Az egér még egyszer lemerült, most hosszabb időre, és amikor újre felbukkant, úgylátszott, vége. Fejét sár borította, úszása inkább vonaglásnak tűnt, mint szervezett izommunkának és a lábai már csak úgy mozogtak, mint a kaszáspók leszakított végtagjai. — Kampec neki... — mondta a hoszszú. — Még él — vélte a zömök pirosarcú —, figyeld meg, hogy még magához tér és kiúszik! Az egér úgy úszott a pocsolya vizének színén, mint egy elázott, szürke rongycsomó. Nyugovóra készült a nap, vörös sugarakkal pásztázta a tábort, az ágyúkat a katonákat és az egeret, amely szintén nyugovóra készült. Az ügyeletes sátra felöl felhangzott a vacsorára hívó füttyszó. Meglódultak a nehéz csizmák, a hosszú katona eldobta a karót és nadrágjába törülte sáros kezét — futottak vacsorázni. Elfeledték az egeret, nyugodtan elpusztulhatott. Az egyiknek mégis eszébe jutott. Alacsony, soványarcú, szőke fiú, néhány lépés után visszatért, felvette az eldobott karót és kipiszkálta az egeret a szárazra. Az állat apró oldala még emelkedett és sülyedt, jeléül annak, hogy élet pislákol benne, ha haloványan is, aztán a jobb hátsó lába nagyon gyorsan mozogni kezdett, pörögve kaszálta a levegőt, majd elcsendesedett. Ügy elázott az iszapos fürdőben, hogy nem lehetett felfedezni benne az egeret, beleolvadt a szürke földbe, észrevétlenül. A sovány katona eldobta a karót és sietett vacsorázni. Hansnak hívták, a hosszút Rolfnak, a zömök pirosarcú tizedest pedig Walternek. — Hallod? * * * — Hallom — suttogta Rolf —, a kenyérzsákok között rág ... Moccanás nélkül füleltek az éjszakába. A sátor ponyvájára halkan szemerkélt az eső, egyhangú percegését meg-megtörte a priccsek alól felhangzó, őrlő recsegés. — Vágd oda a csizmádat! Walter a csizmája után kotorászott. — Buta vagy, Hans — morogta Rolf —, azt hiszed, az segít? Néhány percre elhallgat, aztán újra kezdi. De holnap kifüstöljük őket. Kérek naftát a sofőröktől, a lyukakba öntjük és megégetjük az egész brancsot... Hans mélyet lélegzett, mintha sóhajtana. Állj, ki vagy! — harsant fel odakünn az őr kiáltása. Sötét éjszaka ült a tábor felett, és az egér tovább rágott. Hans sajnálta. Mindig hányingert érzett, amikor a nagy egérvadászatokat nézte, bár sosem vett részt bennük és egyetlen egeret nem ölt meg. Elnézett, ha látta, hogy a lába alatt futnak, és nem ugrott rájuk súlyos csizmájával, mint a többiek. A közösség azonnal észreveszi az effajta gyengeséget, és rácsap, mint a sólyom a cinegére. — Savó folyik az ereiben — mulatnak Hanson a társai, — puhány ez, nem férfi! És döglött egeret csempésztek a zsebébe, vagy a gázmaszkájába. Nyers, gátlástalan férfiak között, tűrhetetlen kín, ha valakinek „savó folyik az ereiben’. Az ösztönök, a durva szavak és indulatok, a könyörtelen, önző eszmék társadalma, az érzőszivű ember számára pokol. Hans apja orvos, ő muzsikusnak készül. Sokat olvas, szereti a klasszikusokat, a nagy gondolatokat és az embereket. Szeret álmodozni. Azt tartja magáról, hogy humanista. Rolf szabósegéd, Walter tizedes meg tanító, képesítését még a Harmadik Birodalomban szerezte. Egyszerűek és durván korlátoltak mindketten. Humánumra senki nem tanította őket, csak arra, hogy az erős az erős, a gyenge pedig gyenge. Hogy az egér, az egér. és az ember az ember. Hogy nekik jogaik vannak, mert ők erősek ... — Ne rágj, egér — gondolja a jó Hans —, ne rágj ott a kenyérzsákok között. Menekülj el innen, hurcolkodj ki idegen országba, messze illegalitásba-Másnap iszonyú káromkodásra ébredtek. Rolf alsónadrágban áll a sátor közepén, kezében a kenyérzsákja. A kenyérzsák oldalán tenyérnyi rojtos szélű lyuk. Az eső nem kopog már a sátor ponyváján, hajnalra kiderült és a bejáró nyíláson keresztül meleg napsugárnyilak fúródnak a félhomályba. A sátor talaján papírhulladék, cafattá rágott levelek — Rolf szerelmeslevelei, amelyeket Hilda Brauntól kapott. Hilda Braunt névről mindenki ismeri a táborban, mert Rolf sokat beszél róla és mindenkinek odaadja elolvasni a leveleit. Fodrásznő a lány, jól fogalmaz és szerelmes Rolfba. A hoszszú katona legkedvesebb szórakozásai közé tartozik — az egérvadászaton kívül — ha végigfekszik a szalmazsákon, előveszi a piros szalaggal átkötött, vaskos levélcsomót és olvassa Hilda leveleit. Éjszaka az egér összerágta a leveleket. Mintha Hildát rágta volna össze apró darabokra és Rolf emlékei, a ragyogó jövő meg a nagy szerelem hullt volna darabokra éles fehér fogai nyomán. — Brühaha ... hihihi... — röhögött Walter — az alacsonyrendűek társadalma fellázadt és gerillaharcot kezdett a nagy Rolf ellen... a világ legnagyobb szerelmének dokumentumait megtámadták és lepisilték az egerek. Ujjé... kínhalál a bűnösökre ... a büdösökre__! Rolf abbahagyta a káromkodást, egész nap viaszfehér arccal járt, és délután egy vödör naftát hozott a sofőröktől. Hatan laktak a sátorban. Figyelték mi lesz. Hans is érdeklődést mutatott. — Segítsetek! — mordult rájuk Rolf. — Kihordjuk a pricseket! Kirakták a sátor elé, és felhajtották a ponyva oldalait. Egyszerre szellős, világos lett a sátor, a talaján egérlyukak tűntek elő... több egérlyuk, talán tizenkettő. Az egyikből fénylő, gombszemű apró állatka bámult Rolfra, majd villámgyorsan eltűnt a lyuk sötét torkában. — Várj csak, na megállj...! Rolf még mindég fehér volt, és a szeme ridegen villogott. Walter most is csúfolta, dühösítette. — Na, egérnemzetségek, reszkessetek! A nagy Rolf megleckézteti az elégedetlenkedőket, a békétlenkedőket, a lázadókat. Tudjátok meg, hogy nem szabad ellenszegülni a rettenetes Rolf, a kemény katona, az Erős akaratának, és főleg nem szabad rongyá rágni Braun Hilda szerelmesleveleit, amelyeket sajátkezűleg Irt a nagy Rolfnak... — Ne pofázz annyit... inkább segíts! A kenyérzsákokat is kihordták a sátor elé. Rolf öt lyukat hagyott szabadon, a többit betömte. — Álljatok ide! — rendelkezett — élve kell elfogni a menekülőket! Nafta van elég, máglyát rakunk belőlük. Bőven megöntözte a lyukak környékét. — Vigyázz, fel ne gyújtsd a sátort! Hans gyenge, szinte bocsánatkérő figyelmeztetéssel próbálkozott. Rossz érzéssel nézte az előkészületeket. Rolf gyufát vett elő, meggyújtott egy összegöngyölt újságot és a nafta-tócsa közepébe dobta. Sűrű füst és méteres lángnyelvek csaptak fel, vadul összeölelkeztek, harapták egymást, fenyegetően morogva lobogtak de a sátorponyváig nem értek el. 10
