A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-23 / 30. szám
Sági Sdndor nyaralni megy Sági Sándor és felesége, Bóka Anna állnak a bratislavai főpályaudvar első peronján és várakoznak. Mellettük két bőrönd, az arcukon valami különös várakozással teli mosoly, időnként előre mennek a peron szélére és elnéznek a távolba, Prága felé, ahonnan néhány perc múlva majd gőzt és füstöt fújva megérkezik a nemzetközi gyors. A férfi időnként megsimogatja a kabátját, ott a baloldali zseb iáján, mert abban a zsebebn vannak az útlevelek és a két jegy... a két vonatjegy Bulgáriába. Sági Sándor 25 éves gyári munkás, felesége 21 éves, jegykezelő a Városi Közlekedési Vállalatnál. Két évvel ezelőtt mondták ki azt a rejtelmes-bűvös, szerelmes szíveket, embersorsokat összekötő igent az anyakönyvvezető előtt, amely egy életre szóló elkötelezettséget, az örömök és szomorúságok kötelező vállalását jelenti. Két évvel ezelőtt költöztek be a Fűzfa utcai másfélszobás lakásba, és elkezdték a fészekrakd fiatalok életszépítő, gyűjtögető életét, hogy a hétköznapok szorgalmával ünnepi fénybe borítsák otthonukat. Állnak a pályaudvaron és várnak a nemzetközi gyorsra, amely elviszi őket Bulgáriába — a színes-szép Szófiába, ahonnan egy testvéri nép mosolygó, baráti szeretetétöl kísérve eljutnak a tenger kék vizéig. Három hét óta várnak erre a pillanatra. Kiszínezték magukban az elindulást, a hosszú utat; éjszaka viszszatartott lélegzettel, mozdulatlanságra kényszerített testtel 'iküdtek ágyukban, hogy egymást nem zavarva ábrándozhassanak a rájuk várakozó örömről. De időnként megszólaltak: — Ébren vagy? — Igen. Te is? — Nem tudok aludni.. . mondd, igaz, hogy a tenger vize kék? Meggyújtották az ágyuk (ölé szerelt kis éjszakai lámpát, elővették az újonnan vásárolt térképet, és az ágyban ülve futott végig ujjuk az útvonalon, amely a tengerhez vezet. A férfi nézi a pályaudvaron sürgő embereket, időnként lopva a feleségére téved tekintete és rejtegeti a meghatottságot. Bent — a szívében, a lelkében pedig forróságot 5'ez, valami hatalmas lelkesedést, valamit — amit nem tud szavakkal kifejezni, valamit, ami azt jelenti, hogy az élet szép... nagyon szép! Az asszony egy pillanatig arra gondol, hogy vajon minden bent van-e a két bőröndben, amit felírtak a papírlapra, ami nélkülözhetetlenül szükséges, amit heteken át terveztek, vásároltak, amit méltónak találtak arra, hogy velük együtt tegye meg az ytat a messzi tenger hajókat ringató végtelen vizéig. Azután az édesanyja jut eszébe. Az öreg parasztasszony a csallóközi kis faluban, aki most biztosan átmegy a szomszédba a Kovács nénihez és csak úgy mellékesen, mintha nem is azért ment volna, hogy elmondja, hogy valakivel megossza az anyaszív nagy-nagy boldogságát — megszólal: — Az Anna most indul a férjével — a tengerhez. Mert oda mennek nyaralni. A nemzetközi gyors szuszogva érkezik az első vágányra. Beszállnak az utasok, a peronon újságárus siet végig, egy kékruhás vasutas hatalmas kalapáccsal veri a kerekeket, azután a pirossapkás forgalmi -tiszt tárcsája a levegőbe lendül és a vonat elindul. Az egyik ablakban ott állnak Sági Sándor, a gyári munkás és felesége, a jegykezelő és integetnek az ismeretlen embereknek. A pályaudvar megafonjában egy női hang jelenti, hogy a nemzetközi gyors elindult. PÉTERFY GYULA MOYZES ILONA: . HITEM Az én hitem való, nem csupán puszta szó. Nem is divat, mi néha olcsó pénzért szokás. Az én hitem a Cél: ezüst, forró acél, egy mérhetetlen állomás, hová eljön a sok-sok oüszke férfi és egyik sem fog, egyik sem fog félni. Eljönnek mindazok, kiket hívó szózatod betölt. Te Föld! Sokan jönnek még, messze, földről és nagyra nő a tárnák városa, Élni fog, minthogy hitem lángol, mit el nem olthat semmi már soha. Légy üdvözölve hát, hazám legendás fejedelme. Légy üdvözölve, igen, akkor is hogyha vértől átizzadt homlokodra csak szürke porból fonnak koszorút. Légy Udvöz, Ostrava és büszkeség a bányász ajakán. A kaján, mostoha keblű múlt történelembe hullt. Ékkel rakott palástját rajtad a gyors Idő szövi. Dicsőséged az emberrel arattad, fekete szemeddel gazdag pompává és arannyá változol! hogy hangjából mennyi öröm és dicsekedés cseng? — Ejha — bólintottam őszinte elismeréssel — ez már igen. Tudja-e, mint fiatal mérnök, még sokáig nem keresne ennyit? Ekkor nyitotta rám először szemeit, amelyeket a fekete pillák között sötétnek láttam s most meghökkentem, mert annyira kék volt, olyan kék... hogy megbillent a deszka alattam. — A pályám megválasztásánál sohasem játszottak előttem szerepet anyagi szempontok. Éppen ezt nem szánta vágásnak, mégis talált. Őszintén kibuggyanó szavai megszégyenítettek. — Mégis — motyogtam —, azaz éppen azért, továbbra is próbálkoznia kellene. Az embernek sosem szabad könnyen feladni az álmait. — Hiszen próbálkozom — biggyesztette száját —, most is bent van a kérvényem, de hallgatnak róla, amíg majd késő lesz. Tudja, úgy van az, hogy aki fölött egyszer meghúzták a harangot... Meg talán igaza volt, hogy túlzásba vittem a... sértődött voltam és... és úgy érzem: joggal. Azt hiszem, nem szeretnek, de már nem tudok és nem is akarok más lenni... Kár a szóért, úgysem tudja magát beleélni az én helyzetembe. — Ne babusgassa a sebeit s ne higgy',, hogy valami olyan méltánytalanság történt magával, ami még senkivel sem fordult elő. Ami pedig a fenegyerekségét illeti, törékeny póz már csak, nem belső tartalom. Ez a három év mást is adott magának. Nem vette észre? — Téved — tiltakozott hevesen —, én ilyen vagyok. Ilyenné tettek. Ezt megírhatja, ha akarja... ha meri. — Szégyellje magát és mellesleg nem hiszek magának. Még akkor sem, ha azzal akarja bizonyítani, hogy hirtelen felugrik erről a deszkáról, hogy lebukfencezzem. Mert magától kitelik. Taknyos — akartam hozzátenni, de ezt már mégsem kockáztattam meg. Megint fekete szemekkel nézett rám. Óvatosan felálltam. — Most pedig kérem, adja a kezét és segítsen le innen. Szerencsésen lekászálódtam s örültem, hogy -megint szilárd talajt érzek a lábam alatt. — Miért jött éppen hozzám? — kezdett támadásba. — Miért nem társalog a szocialista munkabrigád tagjaival. Az a magának való téma — sistergett. — És ki küldte? Azért küldték, mert tikokban egy kis cirkuszt reméltek. — Ha bohóckodáshoz szoktatta őket? — vágtam vissza. — Különben — gondolkoztam el —, nem is hiszem, hogy azért. Valamit mormogott még a mindkettőnk számára kárbaveszett időről és kurtán-furcsán faképnél hagyott. Ez a pimaszság megint felbosszantott, de éreztem, hogy mindennek ellenére valahogy mégis utat talált hozzám iránta valamiféle rokonszenv. Másnap a csarnokon keresztülmenet találkoztam Kozmával. — No, beszélt vele? — kérdezte széles mosollyal. — Igen — bólintottam —, és azt hiszem igaza volt, mikor azt mondta, hogy nem lesz elveszett idő. Még akkor sem, ha nem írom m^o azt a riportot — Ma jó napja van a fiú nak. Éppen most közölték vele, hogy az üzem támogatja a főiskolai felvételi kérvényét^ Alighogy elváltunk, távolabtj megpillantottam Béber Aliti Ö is észrevett. — Ahoj! — kiáltotta felém* a régi fölényeskedő nyegleséggel, de nevetett és újra. kék volt a szeme. 11
