A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-02 / 27. szám
Barsi Imre: Antónió megértette Valódi nevét már el is felejtette. A keselyűorrú, sovány és indulatos Henrique atya két év előtt Antóniönak keresztelte el. A fehér urak édesanyjára is ráparancsoltak: ő is Antóniónak hívja fiát! Apjára azonban, szerelmetes apjára, aki olyan volt, mint őseik meséinek istene, Antónió nagyonis jói emlékezett. S nem felejtette el azt a rettenetes napot sem, amikor hat fegyveres fehér katona tört be kunyhójukba. Apját megkinozták, összeverték — elhurcolták. Soha többé nem tért viszsza. Anyácska azóta beteg és állandóan sír; ö — Antónió pedig állandóan éhes. Majd sok más szomszéd családdal együtt ide kerültek ebbe a nagyvárosba. Katonák hoztak őket, vagonokba zárva. Korgó gyomorral lépeget a nyomorúságos bennszülött-telep sikátorainak útvesztőjéből a fehér emberek úri negyede felé! Ott gyönyörű paloták vannak, játékokkal teli üzletek és sok az ennivaló. Az úttesten csodálatos autókban, szépséges fehér dámák suhannak. Őket nem bántja a sok fegyveres katona, sem a rendőr, aki mindig gumibottal kergeti el Antóniót és barátait, ha megállnak egy-egy üzlet előtt. Antónió mégsem fél a rendőrtől. A katonák izgatják — szakasztott másai azoknak, akik édesapját elhurcolták. Ma reggel Antónió jókedvűen szedegeti apró lábát, szemében és kis szívében megnevezhetetlen öröm. Amióta Mossamedesből elkerült, még nem látta ilyen ragyogó kéknek az égboltot, mint ma. A végtelen tenger tükrére emlékeztette, régi, elfeledett játszótársaira, akikkel a tengerben fürdött, kagylókat szedett a fövenyen — és akikkel halászni járt. Ebben a pillanatban úgy érzi, sohasem tudja elfeledni a nyárson sült halak szagát és ízét. Emlékeiben ma is ott táncol a tűz körül a tengerparti alkonyatban. Soha senkitől sem tanulta a halászat és a halsütés művészetét, mégis mesterien csinálta. És a képzeletbeli ropogósra sült hal szinte megégette Antónió száját. " Álmodozásaiból száguldó páncélautó zaja eszmélteti a valóságra. Antónió csak-csak hogy el tudott ugrani a halálkocsi elől... Önkéntelenül oldalához kap, ahol vállszíjon lóg felszerelése: egy fadohoz, benne krémek, kefék és színes rongyok. Az igazi cipőtisztítók egész felszerelése. Mert Antónió tegnap óta családfenntartó! Hetedik születésnapjára a jó szomszédok ezzel a fadobozzal és sok jókívánsággal ajándékozták meg. Mától kezdve tehát ő is, akárcsak sok kis sorstársa, aranyvállpántos portugál tisztek lakkcipöit, katonák bakancsait fogja tisztítani. A Portó kávéház pálmakertjével szemben telepedett le. Maga elé tette dobozkáját, előkészítette a krémeket, keféket és színes törlőrongyokat, majd várta a jó szerencsét. Először három vidám, fiatal por'tugál katona bakancsait tisztította tükör fényesre, és büszkén rakta inge alá rejtett zacskójába az első centávókat — első keresetét. Később egy potrohos kereskedő szandálját hozta rendbe, azután az üzlet pangót. Hiába kuksolt Antónió az őrhelyén: bár sokan jöttek-mentek, munkája nem akadt. Gyakorlatlan volt még, nem mérte hangos szóval kínálni szolgálatait; csak ijedt szemekkel bámult és magában számolgatta az elszalasztott centávókat, amikor a Portó kávéház pálmakertjébő! aranydíszes, komor tekintetű katonatiszt lépett ki, egy álomszép fehér lánnyal a2 oldalán. A lány rápislantott a búslakodó verébfiókára, hangosan felkacagott, majd valamit súgott a tiszt úr fülébe. Feléje tartottak, és Antónió ösztönös udvariassággal az üzletfeleket köszöntötte bennük. Amikor mellé értek, a tiszt lába váratlanul és nagy gyorsasággal előrelendült, akárcsak egy válogatott középcsatáré, azután hatalmas erővel belerúgott a kis cipőtisztító fadobozkájába. A második rúgás Antónió bal combját érte. A kisfiú valóban, úgy terült el az aszfalton, akárcsak egy szárnyaszegett verébfióka. Ám csodák csodája, nem a fájdalmat érezte, s a „piszkos néger fattyú” sem ért el értelméhez — a fadoboz és tartalmának elvesztése miatt lett könnyes a szeme. A beteg anyácskára gondolt és a kenyértelen holnapokra. Aztán egyszerre vad düh lángolt fel apró testében, és Antónió keserves könnyeinek fátylán túl megértette, hogy az összes angolai fekete gyerekek, fiúk és lányok mindaddig szenvedni fognak, amíg egyetlen fehér portugál lesz hazájukban. És a kis fekete verébfióka felegyenesedett, csöpp alakja egyre nagyobb lett, majd túlnőtt a láthatár pálmafáin. Apjára gondolt, és szemének gyűlölet-sugarai lángbaborítptták az őserdőt... VERES JÁNOS: KONGÓ Feketék a füvek, feketék a pálmák, fekete ég alatt piros tüzek égnek. Meztelen melleken, fekete arcokon tűznyelvek ugrálnak, vérpiros zomác-ég. Csontfehér szemgolyók, lefektetett íjak: lombból-nött fegyverek feléjük hajolnak. Korom-pálmák mellett keserű dal zümmög, leszállnak a tűzhöz szél-testű halottak. Valahol egy házban fehér ember virraszt, izzad a tenyere, hó-sápadt az arca: gyémántkemények az ébenszínű mellek, golyók és késhegyek róluk leperegnek. Feketék a füvek, feketék a pálmák, fekete ég alatt piros tüzek égnek. Forró az éjszaka, végtelen a btís dal, élők és Halottak egymás mellett ülnek. Egymás mellett ülnek, piros tűzbe néznek, íjak hevernek a lábak közelében. Forró az éjszaka, fülledt az őserdő, egyre hangosabb az ének zümmögése. Reggel összecsap az apró tüzek lángja, s piros tűzbe vész a fehér ember háza! 9
