A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-12-24 / 52. szám

Ebéd után vidéki Ismerősök­­kel altem egy csésze kávé mellett, beszélgettünk, s valamelyikük azt mondta: — Ha az ember idegen város­ban fordnl meg, benyomásait, emlékeit döntő múdon befolyá­geznl a hoteliskolát is. Ez a fia­talember veiében hivatásának ér­zi a pályát, emit választott. Szabó Lajos másodéves ipari tannló a kollektíva kedvence, 6 a „kicsi", akihez mindenkinek van egy kedves szava, valameny­solja, hogy hol érkezett, hogyan nylen klsőccsfikként kezelik, szolgálták ki, és milyen volt az étel. Nem voltunk vele mindnyájan teljesen azonos véleményen, de — Mások hosszú lábát én für­geséggel pótolom ki — mondja vidám nevetéssel. — Nincs is semmi baj, csak az volt rossz na­azt mindenki elismerte, hogy bi- gyón, mikor eleinte, mfg a van­­zony a gyomor „ellátása" egész dégek rendeléseivel a konyhába ' “ ' ‘ rányomja ..................................... mentem, állandóan lámpalázasan ismételgettem az ételek nevét, nehogy közben elfelejtsem, aztán viszont az fordult elő, hogy nem tudtam, melyik ételt melyik asz­talhoz kell vinnem. Ez kínos és végezte kötelességet, mulatságos perceket is szerzett volt az érzésem, nem egyben, de már túl vagyok kezdet nehézségein. Ojabb vendégek érkeznek s te­lepednek le. Fehérkötényes ügyesmozgású pincérlányok ci­napi közérzetünkre bélyegét. — Go —, szélt egyikük —. egy Ízben a Veiké srácéban ebé­deltem, és a picérflú, aki az éte­leket hozta, olyan mosolygásán, kedvesen hogy az személytelen, hivatalból eredé udvariassággal szolgál ki, hanem figyelme, gondossága személy szerint nekem szél. Elmentem körülnézni a város szivében óriási forgalmat lebo­nyolító Vefké srdcébe, amelynek éttermében, falatozójában, kávé­­házában és cnkrászdájában reg­geltől estig nincs megállás. Magában az étteremben tizen­négy alkalmazott látja el a ven­dégeket, s ezenkívül Is még tíz tanonc sürüg-forog, igyekszik el­sajátítani a vendéglátás művésze­tét, amit — hiába az elméleti oktatás —, főleg gyakorlat ótján lehet elérni. Ha most azt a mosolygós kis pincért keresném, akit ismerősöm említett, bizony zavarba jönnék, mert ahogy elnézem, a szeme valamennyinek mosolygós, még akkor is, ha a csúcsforgalom időpontjában úgy lótnak-fntnak, mintha önmagukat akarnák meg­kettőzni. Mikor a vendégek meggyérül­­nek, s a pincérnők, pincérek ki­csit kifújhatják magukat, elbe­szélgetek velük. Halász Árpád bogárszemü, értel­mes arcú fiú. A vendéglátó-ipari iskola harmadéves tanulója. Azért vonzódik a pályához, mert szereti a tisztaságot, ami itt egyik fő követelmény, a kelle­mes - környezetet, a vendégeket, akik jól öltözve, várakozással; foglalnak helyet az asztaloknál^­­egy-egy Jó ebéd, vagy vacsora elköltésének reményében, s mind­ez bizonyos ünnepélyességgel jár. , I — A siető, idegeskedő yéndé-' get nem nagy öröm kiszolgálni. A legjobb étel sem válik ha«má> ra annak, aki kapkodva nyepesl, s az utolsó falatok már a ■ultin kívül csúsznak le a törköm 'mi­közben sebtiben a kabátjé^Jgom bolja. Ügy hallom —, mondja —, hogy a Szovjetunióban már tuda­tosították, mennyire fontos az ét­kezésnél a nyugalom. Kutyafuttá­ban, idegeskedve nemigen ülnek asztalhoz. Persze más, ha valaki e büfféhen gusztust kapva vala­mi jé falatra, pohárka feketére, sörre, gyümölcslére, állva elfő gyasztja. Halász Árpád egyébként esti tanfolyamon a tlzene-gyéves kö­zépiskola tizedik osztályút végzi, érettségizni akar, s utána eivé­mm A konyhafőnök és a legfiatalabb pincérek Jó ebéd után tzllk a habzó sör Tkáznak a helyiségben, leveses, ’ süteményes tálcákkal. Az ételek garmadáját szolgálják fel, hét­köznap, vasárnap, ünnepnap egy­aránt. Mikor mások pihennek, szombaton, vasárnap a .heti mun­ka után, vagy most a közeledő újév köszöntésére készülődnek, rájuk a munka dandárja vár. A hatalmas gépezetet az üzem vezetője, Schrantz Károly irányft­­|a. Érdekes adatokat tudunk meg tőle. Csupán az étteremben 1600— 1800 vendég fordul meg naponta, akik kb. 150—160 kg húst fo­gyasztanak. Statisztikai adatok szerint a fejenként legtöbb búst fogyasztó államok közé tartozunk világviszonylatban is. Bár az Igen kedvezően világit rá ár­színvonalunkra, mégsem egyértel­műen ürvendetes tény, mert a tói. zott hústogyasztós nincs a leg­jobb hatással az egészség­re. A kormány irányelve szerint a vendéglátó Iparnak terjesztenie kall a helyes táplálkozást. A Vei­ké srdce itt példamutatóan elől­jár. Az átlapon kivétel nélkül minden nap megtalálható az a különálló ételcsoport, melyben minden egyes fogás gondosan összeállítva helyes arányban tar­talmazza a kalóriát, vitamint, fe­hérjét, stb. Persze jócskán akad vendég, aki nem hagyja magát lebeszél­ni a szakácsmester specialitásai­ról, a kolozsvári rakottkáposztá­ról, vagy a szalonnával tűzdelt vagdalt pulykamellről. De megtu­dom, hogy a juhtúrós sztrapacs­­kának és a dióval hintett szil­­vásgombócnak is sok törzsvendé­ge van. Ezért az ilyen ételek na­ponta szerepelnek az étlapon. Beláttunk hát a város gyomrá­ba. Volt idő, mikor ez a gyomor ■okkal szerényebb, kevesebb táp­lálékkal is beérte. Nőttek a le­hetőségek, s vele együtt Igényeink Is. Ez így szokott lenni, s hogy Így lehet: örvendetes dolog. Búcsúszóul a fiatal pincérgene­ráció mosolya villan felém, s magamban azt kívánom nekik, hogy a pályakezdet lelkes igye­kezete s arcukon a mosoly tíz,, húsz, negyven év múlva se fa­kuljon el. ORDÓDY KATALIN

Next

/
Oldalképek
Tartalom