A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-03 / 49. szám
jános Nyári történet — Igen, azt mondják, ebben a cukrászdában mindig jó fagylalt van. — Nem szokott ide járni? — Nem. Nem járok sehová. — Vizet nem kér? — Nem, köszönöm. Arra gondoltam, hogy megkérdezem tőle, merre lakik Ida. Kinéztem az ablakon. A téren díszbokrok zöldelltek, középen szökőkút csillogott. Eszembe jutott, hogy valamikor a tűzszínű kardvirágok helyén a vásári napokon a kikiáltók bódéi álltak. — Van valakije? — kérdeztem. A márványlap mintáit nézte. — Ahogy vesszük — mondta. — Hogy értsem ezt? Megfogta a tányéron fekvő kiskanalat. — Egy fiú el akar venni. Nem itt lakik. Kinézett az ablakon. — Nem szereti? Felvonta a vállát. Tologatni kezdte a kanalat a tányéron. •— Ida azt mondja, menjek hozzá. Két év óta jár hozzánk. — Nincs saját terve? Nincsenek vágyai? — Voltak. •— Mást szeret talán? Megrázta a fejét. Csönd lett. — A jövővel nem jó játszani — mondtam. Felnézett. — Ez igaz — mondta. — Lenyúlt a sportzsákért. — Menjünk — mondta csöndesen. — Nem akar még egy fagylaltot? — Nem, köszönöm. Kimentünk a cukrászdából, megfogtam a kerékpár kormányát. A szökőkút mellett leültünk egy padra. Felém fordult, egymásra vetette szép lábait. A bő szoknya szétterült mögötte a pádon. Olyan szép volt, mint az ifjúság és a nyár. A szökőkutat nézte. Traktor robogott az úton. Észrevette, hogy a gyűrűjét nézem. Lehajtotta a fejét, forgatni kezdte az újján a gyűrűt. Elővettem a zsebemből a sportjelvényemet. — Magának adom — mondtam. — Hogy eszébe jussak néha. Nem nevet ki? — Szép — mondta. — Egy időben gyűjtöttem a jelvényeket. — Miért hagyta abba? — Nem tudom. \ — Maga mit ad nekem? :■— Mit adjak? — Engedje meg, hogy lerajzoljam. Ä jelvényt nézegette. «— Reggel elutazik. — Igaz... Elfelejtettem__Jó magával íenni. Felnézett rám. — Be kell szólnom a patikába. Megígértem a kolléganőmnek. — Elkísérhetem? Bólintott. Lassan lépkedett mellettem, a kavicsos utat nézte. A kolléganője tapasztalatlan kezdő volt. Zsuzsa felvette a fehér köpenyt, hogy elkészítse helyette az orvosságot. A hátsó helyiségben voltunk. Cigarettára gyújtottam. Az asztal mellett állt, a tégely fölé hajolt. A másik lány lekönyökölt az asztalra. — Szombaton helyettesíthetnél — mondta Zsuzsának. — El akarok utazni Palival. Zsuzsa bólintott. — Ne félj, egyszer majd viszonozom — mondta a lány. — Nem fontos — felelte Zsuzsa. — Képzeld — mondta a lány —, az öreg Bulgáriába megy a feleségével... Ha kiveszem a szabadságot, én is elmegyek valahová__ Némán figyeltük Zsuzsa kezét. — Angyal vagy! — kiáltott a lány, amikor az orvosság elkészült. Megcsókolta Zsuzsát. Kivitte a tégelyt a külső helyiségbe. Zsuzsa a fogasra akasztotta a köpenyt. — Rögtön jövök — mondta. Kiment a lány után. A polcon sorakozó címkés üvegeket néztem. — Mit csinál este? — kérdeztem, mikor visszajött. — Este? Semmit. Holnap éj jeles leszek. Ma otthon maradok. Az udvaron keresztül mentünk ki a patikából. A következő kapu előtt megállt. — Itt lakom. — Unatkozni fog egyedül. Gyerünk el este valahová. — Nem szoktam unatkozni — mondta halkan. — Akkor az én kedvemért. — Hová akar menni? — Olyan helyre, ahol zene van és inni lehet valamit. — Jó — mondta élénkebben. — Elmehetünk valahová. Felnéztem az emeleti ablakokra. — Melyik ablak a magáé? — Ez — mondta s a szélső ablakra mutatott. — Viszontlátásra. — Nem mondta meg, mikor várjam. — Fél kilenckor — mondtam. — Lehet? Bólintott és bement a kapun. Sokáig néztem utána. * # * Órámra néztem — már kilenc óra is elmúlt. Az utcán kevesen jártak, a sarkon jól festett az ostornyeles neonlámpa. Bementem a kapun. A lépcsőházban sötét volt, de odafönt égett a villany. Az emelet udvari oldalán nagylevelű virágokkal telerakott, üveges tornác volt. Találomra benyitottam az egyik ajtón. Sötét helyiségbe léptem, nyitva hagytam a tornácajtót, hogy bevetődjék a fény. A középső ajtóhoz mentem, sejtettem, hogy ez a Zsuzsa szobája, A bútor modern volt, a szoba mégis siváran ásított, hiányzott belőle a díszítő női kéz nyoma. Tükröt nem láttam semerre. Zsuzsa az ablak közelében ült, vastag könyvet olvasott. Köszönésemre összerezzent. Megfordult és felállt. — Bocsásson meg — mondta zavartan. Órájára nézett Becsukta a könyvet. — Elfelejtettem, hogy vár__ Tudtam, hogy nem felejtette el. — Nem történt semmi — mondtam. Nem haragszik, hogy felmerészkedtem? — Dehogy... Félszegeri álltam a szoba közepén. — Hűvös van kint? — kérdezte, Á könyvet letette az ágyra, a szekrényhez ment. Megnéztem a könyvet. Ady összes verseinek régi, zöldfedelű kiadása volt. Kivette a szekrényből a szvetterét. — Szereti Adyt? — kérdeztem. — Igen — felelte. — Gyakran olvasgatom. Más könyv nem volt a szobában. A szoba tiszta volt és üres. — Egy rendszerető agglegény lakása., — gondoltam magamban. Nem, ilyen lánnyal még nem találkoztam. Gyorsan megfésülködött és tükör nélkül, gépiesen kirúzsozta a száját. Átmentünk az előszobán. A virágháznak tűnő verandán rövid pillantást vetett a fali tükörbe. Csíkos szoknyája olyan volt, mint egy lefelé fordított virágkehely. Nagyokat hallgattunk. Néha megtörtem a csendet, közömbös dolgokról beszélgettünk. A hivatalomról meséltem neki s az aktákról, melyek az íróasztalomon várnak. Már nem is gondoltam arra, hogy úgy beszéljek vele, ahogy a többi lányismerősömmel szoktam. Az ásványvizes üveg címkéjét nézegettem. „Természetes ásványvíz.” Nem tudom, hányadszor olvastam el a mondatot. A konyakos poharak üresek voltak. Nem tudnám leírni, milyen érzések kavarogtak bennem. Nag.on jó voll vele lenni. Tizenegy előtt Csapó Laci is bejött a kertvendéglőbe. Meglátott bennünket, rám kacsintott. Néhány szót váltott az egyik zenésszel, aztán kiment a söntésen keresztül. A zenészek ügyesen játszottak, a cementen sokan táncoltak. A pincér magasra tartott tálcával odajött az asztalunkhoz, és felvette az üres poharakat. — Kérek két konyakot — mondtam neki. — Igenis, azonnal. — Akar táncolni? — néztem fel Zsuzsára. — Mindegy. — Jobb ülni, nem? Bólintott. A zenét hallgatta. A második pohár konyak kicsit a fejembe ment. Zsuzsa csak a felét itta meg. A harmadik asztalnál egy részeg ült, az asztalra borulva. Zsuzsa rajta felejtette a szemét. — Jó annak az embernek — mondta később. — Miért? Felhúzta a vállát. — Nem gondol semmire. — Az jó? — Talán — mondta halkan. — Azt hiszem. — Igya meg a konyakot — mondtam. Felemelte a poharat, de csak ajkát nedvesítette meg. — Nem ízlik? Szép táncdalt játszottak. — Kérdeznék magától valamit — mondtam. — Tessék. ,— Furcsa kérdés lesz. — Furcsa? A lámpa körül fényes bogár keringett. — Nem nevet ki? Megrázta a fejét. A részeg férfit nézte. — Őszintén feleljen — mondtam. Rámnézett. 12
