A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-12-03 / 49. szám

Igor Vajnstejn Kamcsatka már nincs a világ végén Vajnstejn szerkesztő egyik felvétele: Vulka­­nolőgusok ereszkednek az egyik tűzhányó krá­terébe Valja Adukanova kom­­szomoltag, a rénszarvas­tenyésztő ifjúsági brigád vezetője A „Kamcsatkai Komszomolista” szer­kesztőségének az SZKP KB ülé­se előtt friss és terjedelmes anyag­ra volt szüksége a távoli kolhozok és szovhozok életéből. Ezért elhatározta, hogy vándorszerkesztőséget létesít, amely a helyszínen készíti el a riportokat, dol­gozza fel a levelezők cikkeit, szerzi meg a képanyagot — egyszóval állítja össze az egyes településekről szőlő oldalakat. A vándorszerkesztőség tagjai: Igor Vajnstejn, aki szerkesztő, riporter, fényképész egy személyben (az egész fo­tólaboratóriumot magéval vitte) és Vla­gyimir Svanyov levelező és rajzoló. Sva­­nyov elvtárs különben géplakatos és a „Kamcsatka! Komszomolista” levelezője. Az a tény, hogy egy levelezőt ilyen fon­tos feladattal bíznak meg, azt bizonyltja, hogy az említett folyóirat maga neveli ki kádereit. A vándorszerkesztőség útiárnya: észak. Közlekedési eszköze: a sí. A megtett út hossza: ezer kilométer. Mikor elindultak, szerencséjükre ked­vező volt az időjárás, A hőmérő általá­ban mínusz hét fokot mutatott. Az első szovhozban három napot töltöttek; össze­állítottak egy teljes újságoldalt, elküldték a szerkesztőségnek és előadást tartottak a környező települések dolgozóinak a kamcsatkai földművelésről. Mindez november végén történt. Az idő­járás azonban még december első heté­ben is meglehetősen enyhe volt. A hőmérő csupán —20 fokot mutatott. Az igazi, —30, —40 fokos tél csak később kezdő­dött. Gyakran egész nap úton voltak. Ilyen­kor egyetlen táplálékuk a magukkkal vitt hőpalackban lévő kakaó vagy tea volt. A többi élelmiszer ugyanis csonttá fa­gyott a dermesztő hidegben. Mindketten pompás slzők voltak, mé­gis a távolságot most telefonoszlop-közök­­kei mérték. Tizennyolc-húsz méterenként váltogatták egymást a vezetésben. Scsapin után olyan erős fagyba kerül­tek, hogy a Lazáig tartó negyvenöt ki­lométeres szakaszon egyetlen pihenőt se engedélyezhettek maguknak. Vologyának — szerencsétlenségére — épp most sza­kadt el a külső harisnyája, melyet a sl­cipő felett viselt. Ezért kéríytelen volt Időnként lecsatolni a sít és futni egyet, hogy kissé felmelegedjék. Amikor éjjel kimerültén és agyonfagyva Lazába értek, megtudták, hogy aznap —52 fokot muta­tott a hőmérő. Kalandos útjuk két hónapig és négy napig tartott. Egzotikum? Az ember itt lépten-nyomon találkozik vele: a tenger felől fújó sós szél és a méltó­ságteljesen pipáló tűzhányók, a rénszarvasok, melyekre csakis jobb oldalról lehet felülni, mivel bal oldalukat — nyilván bizonyos állatok gyakori tá­madása következtében — elkeseredetten védelmezik, á végeláthatatlan Jack London-i jégme­zők, a néhány ezer, esetleg csak száz tag­ból álló nemzetek... Képzeljék el, a terület nagysága csu­pán négyszer akkora (559 200 km2),' mint hazánké. Ezen a hatalmas földterületen valaha igen kevés ember élt — főként no-' mád rénszarvastenyésztők, vadásozk és ha­lászok. A kis létszámú népek és tör­zsek létezésüket csupán a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak köszönhetik Addigi primitív gazdálkodásukkal ugyanis nem tudtak eredményes harcot folytatni a tajga és a tundra egyesült erői, a cári hivatalnokok és az őket kiszipolyozó ke­reskedők ellen. Az 1926-os népszámlálás adatai szerint e területen csupán három lakos élt 100 négyzetkilométerenként. Ma Kamcsatkának húszszor annyi lakosa van (300 000, kb. annyi, mint Bmönak), hála a Szovjetunió belsejéből ide költözött te­lepeseknek, főként a fiatal komszomolis­­táknak. Kamcsatkának sok ügyes, tanult, dol­gos és becsületes emberre van szüksége. És éppen ilyenek jönnek ide. Házakat és hajókat építenek, lazacra és rákokra va­dásznak, irtják a tajgát és föltárják a föld méhében rejtőző ásványi kincseket, Az ezekből származó energiához képest bizony eltörpül a legendás hírű huszon­két kamcsatkai tűzhányó minden energiá­ja. Az orosz iskolákban valaha a legutolsó, az ún. számárpadot „Kamcsatkának” hív­ták. Ha esetleg ez az elnevezés még va­lahol szokásban lenne, nem marad más hátra, minthogy sürgősen megváltoztas­sák. Igor rénszarvasa — bár „Komityet“-nek ívják — nagy Individualista \

Next

/
Oldalképek
Tartalom